A napokban elém került egy ovis társam felnőtt fényképe. De abban a pillanatban a felnőttkori fénykép átalakult bennem és megjelent az a kis ragasztott szemüveges kisfiú aki az óvodában volt. Majd egy történetbe kerültem vissza.
A varázsbot történetébe.
Nagyszerű dolog ez az időutazásos valami, hogy egyik pillanatban még a munkahelyemen vagyok, a következőben pedig már újból az óvodában miközben a testem nem mozdult sehova.
–Vagy mégis ?
Egyszerre itt is vagyok és ott is. És még hány helyen?!
Mert semmi nem fekete és fehér, nincs itt és ott, nincs akkor és majd.
De most nem is erről szeretnék mesélni.
Volt szerencsém majdnem egy évet járni szülőfalum óvodájába mielőtt városra költöztünk.
Az óvoda egy csodaszép épületben volt és van a napjainkban is. Lépcsőn kellett felmenni, alul iskola működött, ha jól érzékeltem az akkori 3 éves tudatommal. Hiába volt szép az épület valami szorongás azért mindig ott motoszkált bennem .
Észrevettétek ti is gyerekként, hogy minden óvodának, iskolának volt egy jellegzetes illata? Óvoda szag vagy iskola szag, így gondoltam rá gyerekként.
De a leginkább belém ivódott illat ebből a falumbeli oviból maradt. Vívódom illatnak vagy szagnak nevezzem, mert a szorongásom részéhez tartozott, a szorongásnak pedig inkább szaga van.
A csendes szorongó érzeteim mellett azért bőven történtek vidám események is.
Valahogy úgy esett, hogy a fiúkkal mindig jobban kijöttem. Volt olyan, hogy a nagyon magasra felrakott matracokra másztunk fel a legapróbb, leggöndörhajúbb fiúval aztán lejönni már persze nem tudtunk, de szólni sem mertük csak lestünk a matracok tetejéről, mint kuvik a lopott fészekből.
A szólástól leginkább a szekrény tetején fekvő nádpálca tartott bennünket vissza.
Lett is dolga mikor lekerültünk a magaslatról .
Csattogott az apró nem egész hároméves fenekünkön.
Bár fájni nem is annyira fájt, inkább a félelem fájt .
– Vajon hányat kapunk és milyen erőset?
–Haragudni fog ez mérges Óvó Néni később is? Csak ne nézzen csúnyán, mert az is rossz! – szaladgáltak a gondolatok a fejünkben.
Mandika néni nem ütött meg, de az a másik. Tőle félni kellett.
Nála a mosdóba sem mertem kéredzkedni és ezzel akkor volt a legnagyobb probléma, ha séta közben jött rám a szapora .
Volt olyan, hogy nagyobb bajra váltottam a kéredzkedéstől való félelmemet.
Egy séta alkalmával hosszú lamentálás után úgy döntöttem a kisebb rossz az lesz, ha nem kéredzkedem el.
Bíztam benne, hogy elrejthető lesz majd a megtörtént baleset.
Nagyon gyorsan lelepleződtem.
Visszaérve már az öltözőszekrényeknél feltűnt gyerektársaimnak a büdös .Próbáltam mindenkitől tisztes távolba kerülni, hogy véletlen se essen rám a gyanú, de a felnőtt orra hamar megtalálta a bűz forrását :)
A pálca nem suhogott, viszont meztelen fenekem bemutatkozott mindenkinek. Későbbiekben a legtöbbet a kikapcsolódott hózentrógeremért kaptam.
Ahányszor kikapcsolódott annyiszor kértem meg a félelmetes Óvó Nénit, hogy kapcsolja be nekem, míg végül kilátásba helyezte a nádpálcát az újbóli kérés mellé.
Valahogy kellett nekem az a pálcázás, mert csak oda mentem a beígért adagomért.
Viszont jó tanáccsal távozhattam .
– Mondd meg anyádnak többet ilyet ne adjon rád!– hangzott el az útravaló.
A legvidámabb dolgok közé tartozott Eti néni .
Nem tudom milyen munkakörben dolgozott, de mindig volt valami félmondata amin mindenki nevetett. Ha grízt kaptunk tízóraira akkor azt kakastejnek nevezte. Nem értettük miért vicces, de viccesen hangzott és Eti néni szeme olyan huncutul szikrázott.
Aztán egy nap kezdetét vette a varázspálcám története.
Napokat meséltem róla átéléssel. Elmeséltem mennyi mindent tudok vele tenni .
– Megváltoztathatok magam körül bármit. Csak megérintem a követ és lesz belőle egy olyan játék amit elképzelek! Bármit teremthetek vele. Csúszdákat, kisállatkákat, tündéreket varázsolhatok magamnak! –kezdtem a mesémet melyet aztán több napon keresztül részletesen kifejtettem egy ovistársamnak.
– De hogy csinálod?– kérdezgetett.
– Így! Csári- mári- fukk! És megérintem a bottal azt amit el akarok varázsolni!–mondtam nagy átéléssel.
– Ó !– szaladt ki a száján a csodálat hangja.
– Szeretnéd? Kölcsönadom!– mondatta velem valami. Vagy az otthoni játszótársak nélkülözése vagy, hogy bizonyosságot adjak a varázspálca létezésének.
A hetekig tartó varázsolós mesémnek aztán egy nap vége szakadt.
– Denisz!– hallatszott az utcáról.
Szerencsétlenségemre ép kint játszottam az udvaron. Azt hittem rosszul hallok.
–Ki kereshetne engem?
Kilestem a kapurésen ahol rendszeresen máskor is kukucskálni szoktam.
– Szia! Jöttem a varázsbotért!– szólt hozzám bicikliről a legnagyobb meserajongóm miután meglátta kukucskáló fél szememet.
Nem tudom én meséltem-e olyan varázzsal vagy ő hitt-e olyan mértékkel a csodákban, de háromévesen elbiciklizett a falu végéről a varázspálcáért amit beígértem neki.
Szaladgáltam az udvaron megfelelő bot után kutatva, de csak össze-vissza ágacskákat találtam. Kérdezgettek szüleim mit akarok, mit keresek, de nem bírtam elmagyarázni.
Végül előálltam az újabb mesével a türelmesen várakozó ovistársnak.
– Eltörött. Nem tudom most megcsinálni, de amint elkészülök vele azonnal kölcsönadom.
A fiú hazatekert csodákat varázsoló varázspálca nélkül és én is ott maradtam a csalódott arcának emlékével és a varázsbottal ami csak az én fejemben létezett.
Azóta is hiszem, hogy van egy olyan varázspálca amivel átalakíthatunk dolgokat, viszont tudom nem adhatom kölcsön másoknak, mert az a varázspálca bennem él .
Hazugság lenne azt mondani kölcsön adom vagy hogy neked is működni fog az enyém, mert ugyanúgy járnék vele, mint ovis koromban.
Esetleg mesélhetek róla, a létezéséről, megteremtve a hitet abban, hogy mindenkinek lehet egy varázspálcája, de többet nem tehetek.
Az enyém akkor eltörött, de megjavítottam és varázsolok vele, néha mást sikerül, mint amit rábízok, de ez is az élet nevű varázs része.
