Van egy ház

            Van egy ház. Távolról követem a szememmel. Mindig mikor hazérkezem szülőfalumba messziről nézem, figyelem.Követem körvonalait. A házszéleken megcsillanó fênyről tudom a fekete csempe fénye kacsingat felém. A szépen díszes sorokba rakott csempetéglák között egy porcelán kutyafej tekingél a nagyvilág felé. Ezt nem látom, ezt tudom. Tudom, hogy került oda. A ház tetején régi mesefilmeket idéző hangulatos háztető. A kémény nem füstöl. Antenna is van a háztetőn. Mindig állítottak rajta annakidején mikor nem volt jó a vétel.

– Most nem jó!– kiabálták lentről a tetőn tartózkodónak. Volt olyan, hogy az antenna állitgatásnak következtében a tévé leesett a szekrényről. Nagy kár volt az akkoriban. Úgy nézem távolról a házat mintha nézésemmel megőrizhetném, megóvhatnám az enyészettől.

 Tudom, hogy bent a házban van egy csodás hambit glettelt betonnal. Tompa szürke fényű. Azóta se láttam szebbet, pedig egy helyen hiba is volt rajta. A talpamban most is érzem milyen csúszása van és milyen hosszú, hány lépés mikor végigfutok rajta. A varrógép kattogását is hallom, tudom hogy terjed a hambiton a hangja. Milyen mikor nyílik a bejárati ajtó és felette milyen fénnyel világít a ritkán használt kinti fény ami egy lámpáska búrájába van elrejtve. Tudom, hogy a nyírfa alatti pumpáskút szereti kéretni magát, de végül azért mindig nekibuzdul és telezúditja a ráakasztott kannát vizével. 

Sétálok a házzal szemben fekvő dombokon. Őrzi a szemem a ház tartását. Nézem. Látom a felette fekvő kertben a régi lugas helyét. Kedvenc korai szőlőm termett benne. Szemem keresi a szépséges oltott orgonafát, az első kiskertben a rózsákat, a labdarózsafát, a kis díszvárat, a kút fedelén a pumpát, a kapuban őrt álló hatalmas szederfát. Keresi a szemem. 

Van egy pont a sétám során ahonnan már nem akarok ránézni. Nem nézek vissza rá. De aztán mégis, nem tudom megállni. A szenvedésre szoktatott emberi faj nem képes megtagadni magától az önkínzást. Néha én sem. Visszanézek és meglátom a ház hátsó falán tátongó sebet. Egy másfél méteres beomlás. Nem látni ezt, ha elölről nézi az ember, vagy jobb felől, de onnan ahonnan most visszanézek látni. Rajtam fáj ez a seb, ha ránézek. A sebeket mindig magunknak szerezzük akkor is, ha más ejti.Nem akarom, hogy elvérezzen a ház a rajta ejtett seben keresztül.Jó lenne befoltozni. Bent tartani ami belevaló. Néha elkap a hév és kigondolom rendbehozom a rajta ejtett sebet, de aztán nem lesz belőle semmi, elhessegetem a késztetést a gondolattal, hogy nem az én ügyem. Öröklője lecsupaszítva, megsebezve hűtlenül magára hagyta. 

Őrzöm messziről a szememmel, óvón nézem, lesem, hogy a benne lévő kincsek megvannak -e még. A sütőben sülő csokis rózsa illata meg van -e még, a lemezlejátszó hangja, a varrógép, a finom savanyúságok az elsőházban, a péterkályha melege, az üveges szekrény mögé bújtatott winnetous könyvek, az ibolyás kölni az ablakban és a pumpás kút megvan -e még?

Végig pásztázza szemem messziről a ház minden szegletét.

–Igen megvan, minden megvan!- tartom a pislantásnál egy pillanattal tovább csukva a szemem.

Van egy ház. Távolról őrzöm. Távolról őrzöm körvonalait és benne rejlő kincseit.