Üzenet odaátról

A köd mellyet az Ipoly folyó lehelt ki magából kígyóként tekeredett a Börzsöny lábainál. Pár pillanattal később már elkezdett felszállni, sűrű, itt-ott felszakadó felhőgomolyagba csomagolva a hegyvonulatot. Ekkor történt. Csattanás. Olyan erővel robbant bele a hang a reggelbe, hogy a falu szélén lévő gyorsétteremben a kávéjuk mellett ülő emberek felkapták a fejüket, hogy aztán válukat megvonva egykedvűen kortyolják tovább a fekete nedűt.

Kint az úton csak a madarak észlelték, hogy történt valami. Valami visszafordíthatatlan. A hangra nagy rajokban röppentek fel a hegyvonulat előtt.

A szántóföldön, mint egy szarvasbogár a hátán feküdt egy piros Wolswagen. A kerekei még csendes berregéssel forogtak. Az úton keresztben egy fehér Peaguet. Az autó eleje, szinte felismerhetetlenné vált.

Úgy mondják valójában nincs idő, de szükség van rá, hogy valami a földi létben igazodási alapul szolgáljon. Számára most megszűnt az idő. Mikor megcsúszott az autó megállt telni vagy majdnem megállt, mert olyan lassúsággal folyt mintha egy régi verkfilmet nézett volna. Kényelmes komótossággal úszott a szeme előtt a ködös őszi táj. Szépen kikaréjozta a csúszkáló autót, de

aztán a semmiből ott termett az a másik. Látta benne a sofőrt. Egy nő sűrű, göndör fekete hajjal. Egy pillanatra összeakadt a szemük. Mint a regényekben mikor véletlenül összetalálkozik két szempár és onnantól úgy érzik öröktől ismerik egymást. Aztán a filmekben és a regényekben ilyenkor általában szerelmesek lesznek. De ez most nem egy romantikus regény. Ez a valóság amit most megél. Lassítva nézheti végig a saját autóbalesetét. Érezte a kormány anyagát a tenyere bőrén, a levegőt ami beáramlott a tüdejébe. Talán még sosem érzékelt ilyen intenzitással mindent, mint most. Látta teljes egészében a felé tartó autó vezetőjét. Egy pillanat erejéig tudta ismeri nem ebből a létéből hanem máshonnan. Egyszerre érzett és értett mindent. Több választást is érzékelt. Valamiért mégis a kilépés mellett döntött. Kilép a földi kapun. Még egy régi rock szlogen is felcsendült a fülében.

– "Egyszer, egy szép napon, tudom, hogy elhagyom

A várost, ahol élek.

Mindent itt hagyok..."– aztán megtörtént.

Csattanás. Nemcsak hang egy érzet is. Kirántották a testéből.

Tudta, hogy meghalt. Visszafordithatatlanul meghalt ezen lét számára. Ott volt, de másképp. Az autón kívülről nézett magára. Nem volt szép látvány a kocsiban maradt porhüvelye.

– Csak Anyám ne látna így! – volt az első gondolata. Aztán gyorsan ott termett a másik autónál. A nő beszorult, de érezte még él.

Odaáramlott a füléhez és belekiabált : – Ébredj! Hallod ébredj, még nincs itt az idő! – kiabálta.

A nő mintha meghallotta volna kinyitotta a szemét, majd nyöszörögve megmozdította a fejét. Megnyugodott. Élni fog! – konstatálta. Otthon két gyerek várja. Nem volt a megtapasztalnivaló jegyzékükben az anyjuk korai elvesztése. De ennek a nőnek az benne volt, hogy egy halál résztvevője legyen. Az emberi részével sajnálta, tudta min fog keresztülmenni, de az isteni lelke amihez most sokkal közelebb került tudtaokkal van így.

– Végre egy autó! – sóhajtott mikor észrevette a közeledő Opelt. Mindeközben a nő a biztonságiöv csatját kereste kezével. Még sokkban volt, de szabadulni akart. – Most már mehetek! – gondolta. Ott kell lennem Anyámmal mikor közlik a hírt. Sőt, még annál hamarabb. Még odalebegett az autója fölé és majdnem meginogott a döntésében. De nem akarta ilyen testel folytatni az életet. Egy minutumra elöntötte a sajnálat és a szánalom tönkrement teste és befejezett élete iránt. Szervezete mindig jól szolgálta őt, erős volt és egészséges.

– Rövidre sikerült ez az élet, de a mostani távozásommal két embernek is segíthetem a fejlődését – futott át rajta. Felnevetett.

– Ezt mennyire nem értenék az ittmaradottak! Majd ők is megértik mikor eljön az ideje!

Magasra emelkedett, még érzékelte a vijjogó mentőautót, de már nem foglalkozott vele. Anyja mellett a helye. Segítenie kell. Anyja olvasott mikor mellészállt. Abban a pillanatban abbahagyta és leengedte az ölébe a könyvet. Felemelte a fejét és megmerevedett arcal nézett előre, aztán visszadőlt a kanapénak. Mindig jó érzékei voltak a láthatatlan világ felé. Most vajon majd át tud majd hatolni a fájdalom falán ami bizonyos, hogy körbeveszi, ha megtudja a hírt? Megfogta a kezét.

– Anyám légy erős! Tudom, hogy nagyon egyedül leszel, és nagyon szörnyű lesz ez a pillanat, de erős vagy és mielőtt leszülettél úgy érezted végig tudod csinálni. Én bízom benned – beszélt hozzá.

Csengettek.

– Most erősnek kell lenned, itt vagyok veled és itt is leszek még egy kis ideig. Az asszony az ajtóhoz indult.

Megrettent mikor a bejáratban meglátta a rendőrt. Nem kellett mondania semmit. Tudta, érezte. Sikoltani kezdett, hangtalanul. Mindig ettől rettegett és mindig úgy érezte megtörténhet. Most itt van, nem félelem hanem valóság. Életében oly sok embert veszített el tragikus módon, hogy abban bízott több ilyet már nem kell átélnie.

Betántorgott a szobába, vissza a kanapéra. Fejét ráhajtotta a térdére és hangtalanul sírt. Ez a fajta fájdalom darabjaira szaggatja szét az embert. Apró kis szilánkokra.

– Asszonyom?! – jutott el egy hang tudatáig.

Valószínűleg az ajtóban hagyott rendőr szólongatja.

Nem érdekelte, de azért kinyögött valami olyat, hogy : – Menjen nyugodtan!

– A megyei kórházban lesz a fia, ott keresse! – hallotta még.

Ebből arra is juthatott volna, hogy él, de tudta a rendőr csak nem akarta kimondani a holtest szót.

–Hívjak segítséget? - kèrdezte a hang kicsit közelebbről.

Biztosan belépett a lakásba.

– Nem ne hívjon! Nincs kit. Magam vagyok a világon! – mondta alig hallhatóan.

– Én akkor megyek! – csukta be csendesen az ajtót.

A rendőr beült az autóba, de egy darabig csak ült és tompán nézett maga elé. Ismerte a családot, tudta min ment keresztül gyerekkorától az asszony. De mit is tehetne ?

Ezalatt bent az asszony apró embriópózba kucorodott a kanapén. Órákig feküdt így. Próbálta elérni őt, kapcsolatba lépni vele, mert tudta róla, hogy nagyon intuitív, de azt is tudta amíg ekkora a fájdalma nehéz hozzáférni. Meg kell találnia a módot ahogy megérintheti. Addig is itt ül mellette és várakozik. Végre elaludt.

– Az álom is egy jó alkalom – gondolta. Nem tudta honnan tud most ilyeneket, de bizonyára a máslétben való leledzése következtében fért hozzá ezekhez az információkhoz.

Anyja álmában kisfiúként jelent meg. Nagyon sokszor vitt virágot iskolából hazajövet neki. Egyszer gyermekláncfűből szedett egy pici csokrot neki. Anyja úgy megörült neki, hogy emlékbe eltett egy szálat a kedvenc könyvébe. Ez a könyve ott volt most is a polcon. Azt mondta a pitypang virágra, hogy olyan, mint sok apró napocsaka csak nem az égen, hanem a földön, a réten. Olyanok, mint ő. Kis napsugarak az életében. Napsugaramnak szólította.

Azt találta ki, hogy álmában virágot ad kisfiúként Anyjának aztán majd, ha felébredt lelöki a polcról a könyvet amiben a gyermekláncfů van. Anyja érteni fogja.

Egyszer meg is beszélték, hogy jeleznek, üzennek egymásnak, ha úgy lesz, hogy egyikük átköltözik a másvilágra.

Mikor átnyújtotta a virágot neki megölelte őt. Érezte, hogy oldódik anyja testében a görcs az álombeli ölelés hatására. – Vissza fogok járni később is, ha már elhagytam a földi szférákat – határozta el.

– Hívj majd ! – súgta fülébe.

Nem mozdult mellőle míg fel nem ébredt. Neki az idő már nem létezett. Egy pillanattá olvadt össze minden. Tudta, hogy egy hajszálnyival könnyebb lelkiállapotban ébredt az anyja. Alig várta, hogy a könyvespolc mellett elmejen. Összpontosított a könyvre. De sajnos csak megmozdult, nem esett le. – Ezt még gyakorolnom kell! Azt hitte menni fog elsőre. Az anyja eközben egy pohár vízért ment, aztán a ő szobájába vette az irányt. Ott leült az ágya szélére majd magához ölelte a pólóját amit azelőtt vetett le, hogy beült a kocsiba.

– Jaj fiam! – sóhajtott bele az asszony a pulóverbe.

– Itt vagyok Anya! Figyelj egy kicsit! Emlékezz, megbeszéltük ezt otthon, az igazi otthonban ahová én most hamarosan visszatérek! – intézte hozzá szavait miközben ráhajtotta a fejét a vállára. Válaszul az felzokogott. Ez is jobb annál az állapotnál amiben eddig volt. Egy ideig keservesen sírt aztán összeszedte magát. – Be kell mennem a kórházba! – merûlt elő az asszony tompa agyának bugyraiból a gondolat.

– Majd most, most elmegy a könyvespolc mellett! – örült meg.

Az asszony lassú léptekkel a fürdőszoba felé vette az irány, el a könyvespolc mellett. Már épp tovahaladt volna mikor hangos csattanással leesett egy könyv a polcról.

A kedvenc könyve volt a Vörös Oroszlán. Szétterülve feküdt a földön. Lapjai közt pedig úgy feküdt egy kivasalt sárga pitypang, mint egy útjelzőtábla.

Az asszony megbabonázva hajolt le érte. Felvette a könyvet majd óvó, féltő mozdulattal kivette a sárgásbarna száraz virágot.

– Napsugaram! – húzódott egy halvány mosolyra könnyei mögött a szája majd fürkészően körülnézett a szobában.

Láthatatlan, alaktalan lényével megölelte anyját

– Tudtam, hogy tudni fogod! – mondta neki.

És az asszony tényleg tudta, minden porcikájával érezte fia jelenlétét. Leírhatatlan érzés volt. Az öröm és a fájdalom keveréke. Öröm a fájdalomban, hogy nincs vég, hogy nem szűnt meg létezni csak most másképp van, máshogy, számára nem látható, de van. Elöntötte a remény, hogy érezheti még gyermeke jelenlétét, hogy még találkozhatnak.

– Jól érzed Anyám! – mondta válaszul.

– Semmi nem fejeződött be igazán. Egyszer véget ér ez az álom, találkozunk a valóságban odahaza és mindent megbeszélünk. Higgy nekem! – emelkedett megkönnyebülten a magasba.

Az asszony pedig csak állt ott egyedül a világban hittel a szívében fürkészve a láthatatlant.