Régi húsvéthétfők

          A reggeli napfény csíkokban sütött be a kis vályagház ablakán. Az időjárást jelző kis faházikóban mely az ablak dísze volt az esernyős férfi bábfigura helyén most a napos időt jelző női figura állt. Mi még a nagy dunyha alatt lapultunk. Tudtuk ma jó lenne korábban kelni, mert húsvéthétfő van és félő, betéved egy kóbor, korai öntözködő. A napsugár egy hosszú nyalábja épp az arcomat tűzte ki célpontul, ezzel is noszogatva az ébredésre. A sparheltban már pattogott a tűz, de a szobában még hűvös volt. Nehezen kecmeregtünk ki a nagy tollas dunyha fogságából, de végül csak rászántuk magunkat.

Öntöttünk egy kis vizet a kannából az ajtó mögött álló mosdóba, aztán Déde gyorsan eltüntette a kannát. Nem tudta elfelejteni egy húsvéti öntözködés során lánya kannától szétcsapott fejét. Frissítő volt a hűs kútvíz érintése az arcomon. Felemelkedve mosdóból tükörképemmel nézhettem szembe a falra akasztott kis  tükrös fésülködő szekrényben. Találkozott pillantásom fekete szememmel. Alaposan megnéztem. Konstatáltam, hogy nemhiába énekelte kiskoromban Nagyanyám nekem az " Az a szép az a szép" című nótából zárszóként hangsúlyosan akinek a szeme feketét, mert bizony jó fekete volt. Idővel aztán rejtélyes módon veszített a sötétségéből. De azon a reggelen még sötéten nézett vissza rám. Barna bőröm szívesebben láttam volna viszont világosabb változatban. Legfőképp azért zavart, mert  kimondottan tetszetős voltam a cigánygyerekek körében.
– Megyek bezárom a kaput ! Mert még bejönnek a Mátyásék! Nincs pénzük kölnire, csak a Jóisten tudja mit tettek az üvegbe – indult kaput zárni Dédöreganyánk.
– Mit tettek bele? – kérdeztük miközben szárított virágok és hasonlóak voltak a fejünkben.
– Mit bizony, hát belehugyoztak ! – mondta kifordulva az ajtón.
– Déde, ha bezárod a kaput senki nem tud bejönni ! – szaladtunk utánna miközben gyorsan mérlegeltük az unalmas nap lehetőségét a pisis kölni esélyével.
Végül nyitva maradt a kapu.
Miután kirittyentettük magunkat bekapcsoltuk az öreg Marina tévét és kiültünk a szoba közepére várva a meglepetésre. A tévében FanFan Tulipán ment. Nem volt sok gyerek ismerősünk a faluban, de mivel a fiúk házról házra jártak megeshetett, hogy hozzánk is betérnek.
Két biztos öntözködőnk volt. Nagybátyánk az egyik, a másik a régi vágású unokabátyánk.
Hamarosan nyílt is az ajtó.
Nagybátyánk érkezett legelengánsabb ruhájában.
Asztmájának és a parton történő sebes biciklizésnek köszönhetően ki kellett, hogy fújja magát egy kicsit. Kocka alakú kölnisüvegből ibolya illatot kaptunk. Úgy öntözött meg vele, mintha ezen múlna az életben maradásunk. Kicsit elidőzött nálunk majd biciklire pattanva továbbtekert a család többi tagjához . Aztán érkezett Dani, az unokabátya. Nem tartottuk szorosan a családi viszonyt, de minden húsvétkor kötelességtudóan megjelent.
Sosem értettem miért szökik könny a szemébe, ha ránk néz.
Egy kicsit ő is időzött nálunk, aztán hazament, hogy majd egy év múlva újból megöntözzön.
Akkor még nem sejtettük, hogy azokban a kölnisüvegekben nem ibolyavíz volt, hanem törődő, összetartozó szeretet és a húsvét csak egy lehetőség volt ennek a kimutatására.
Már nem jöhetnek öntözködni, de szívemben feltámadnak minden ibolyaszagú húsvéthétfő reggelen.

Minden lánynak kívánom ,hogy legyen legalább egy ilyen öntözködője élete során .