Pogácsa

Hosszú fénycsóvákat festett a függönyön át beszűrődő napsütés a levegőbe. Ezzel csalogatva az ablakba az idős nénit, hogy vágyakozva kinézzen rajta. Egy öreges mozdulattal elhúzta kezével az időtől már enyhén megsárgult függönyt, hogy jobban láthassa a járdán közeledő párocskát. Fiatalok voltak, szépek és nevettek. Látszott az arcuk miközben nevetnek. Ezért volt, hogy nem a függöny mögül szerette volna nézni őket. Vágyott a lelke az arcok után. A nevető arcok után. Elragadtatva nézte ahogy a fiatal cigány párocska lassan eltűnt a távolban. 

- De jó lenne nem félni! Úgy nevetni valakivel ahogy ők nevettek!- sóhajtott benne a gondolat. 

Ácsorgott még egy darabig a lakóparki lakás ablakában majd lassú, öreges léptekkel bement a konyhába. Tegnapról maradt pár szelet kenyér, parizel, de ebédhez el kellene menni a boltba. A szomszéd Sára aki elárusítónő azt mondta a múltkor ne járkáljak majd hoz ő nekem hazajövet mindent amit szeretnék. Mert még elkapom a vírust.

- Hallotta, meghalt Mari néni is, alig járt valahova mégis kórházban végezte. Azt írták a halotti bizonyítványba, hogy COVID- visszhangoztak szavai a fejében. Megkente vajjal a maradék száraz kenyeret.

- Nem várok Sárira, mégis elmegyek hozok valamit ebédre az üzletből! - döntötte el magában reggelizés közben. Meg hátha el tudnak jönni a gyerekek is! Veszek pogácsának valót, legyen mit eléjük tenni. Józsim szereti a pogácsát. - lelkesítette fel a remény. 

A kis Marci már meg sem fog ismerni. Fél éve nem látott- szőtte tovább mostmár kicsit keserű érzettel miközben elkezdett szedelőzködni az üzletbe. Lassan korlátba kapaszkodva tette meg az első lépcsőházi fordulót mikor eszébe jutott, hogy nem hozott maszkot. Ugyanannyi lépcsőfok vissza, csak az nehezebb.

- Nem baj! Egy kis mozgás nem árt!- vigasztalta magát. Az üzletig találkozott pár emberrel akiket tán ismert is, mert volt aki köszönt és szólt hozzá. Az egyik meg is kérdezte, hogy hogy tetszik lenni. De bizony ő nem tudta kivel beszél, a szemek ismerősek voltak a maszk felett, de mégsem tudta ki az illető. Az üzletben a szomszéd Sári jól megmorogta, hogy miért járkál. Tudtára adta még azt is, hogy a szomszéd bejáratból a Julcsi néni is addig járkált míg tegnap meg nem halt. Az üzletből hazajövet a kosárban a pogácsának való mellett ott lapultak a nyalánkságok a kisunokának. Annyira beleélte magát a gondolatba, hogy hazajöhetnek a gyerekek, hogy az ebédjéhez valóról teljesen megfeledkezett. 

- Nem baj,lesz pogácsa! Gyorsan neki is látott az elkészítésének. A hiradóban azt mondták karanténba kell menni annak aki átjön a határon, de Józsi majd biztos kitalál valamit. Azt is mondják minden nap mennyien haltak meg. Csak az oltás segíthet.

- Szegény jóuramnak mindig az volt a szava járása, ha valaki neki nem tetsző dologra buzdította, hogy ne oltogass, mert megjárod!- emlékezett magában. Megszokta, hogy beszélget a fejében, néha hangosan is, hogy úgy érezze szól valakihez, mégha az a valaki önmaga akkor is. Mielőtt ez az egész elkezdődött mindig jöttek a gyerekek vagy ő ment hozzájuk, de most már fél éve csak a telefon van. Még jó, hogy megtanulta használni azt a modern kütyüt. Míg a pogácsa a sütőben illatozott addig feltette a szebbik abroszát az asztalra. Egy tálba kikészítette rá a friss pogácsát. Majd beült az ablakba. De eszébe jutott, hogy még gyorsan megnézze magát a tükörben. Kisfésűvel lassú öreges mozdulattal újrafésülte a haját, majd kis konytyba rendezte a tarkóján. Végigsimított ruháján és visszaült az ablakba. Még mindig szépen ragyogott a napocska, nemcsoda hisz még csak két óra. Maszkos emberek jöttek- mentek odakint. Minden maszk mögött a gyerekeket vélte felfedezni. Annyiszor lobbant majd hunyt ki az öröm szikrája lelkében, hogy négy órára már olyan fáradtan ült az ablakban, mintha kilométereket gyalogolt volna. Öt óra tájt felkelt az ablakból.

- Felhívom őket! - ért meg benne az elhatározás. Kicseng.

- Szia Mama!- szól bele fia. Azóta hívja így őt mióta Marci, a kisonoka megszületett.

- Nem jöttök át fiam?- így szokták mondani.

- Át. Mert a határ túlfelén éltek, de az mégicsak olyan volt, hogy át.

- Tudod, hogy nem jöhetünk! Ha dolgozni akarok menni nem mehetek karanténba- jön az elszomorító válasz.

- Sütöttem pogácsát!- mondja ezt úgy mintha a tál pogácsa változtathatna a helyzeten. Közben öreg,eres kezével az asztal sarkán lelógó abroszt babrálja.

- Lehet már jövő héten mehetünk Mama!- próbálja vigasztalni Józsi.

-De sütöttem pogácsát is! - mondogatja, mint egy beakadt lemez. Abban maradnak, hogy jövő héten lehet, hogy jöhetnek.

Visszaviszi a telefont a kisszekrényre. Majd fogja a pogácsát és elteszi az asztalról a szekrénybe. Leveszi az abroszt is. Visszaül az ablakba. A napocska megkezdi lassú útját lefelé, esteledik.

Ő pedig csak ül az ablakban, látható nevető arcok után vágyakozva. Kopognak.

-Ki lehet az? Kinyitja az ajtót. Sehol senki! Fordulna befelé mikor repül felé unokája Marci. Várakozásba belefáradt lelke most új erőre kap. Örömében hirtelen nem is tudja mit tegyen, szalad, kapja a pogácsát kiteszi az asztalra

- Tudtam,hogy jönni fogtok! - tolja eléjük a tálat boldogságtól remegő kézzel.