Mari és a gyerekek


 Összepakolták a frissen sült pogácsát, más háztájit nagyon nem készítettek, mert tudták ugyanúgy terem a lányuknál minden. A félelem is csomagba került csak épp nem a szatyrokba hanem a lelkükbe. Nem beszéltek róla egymás közt sem, de tudták ott szorít bent valahol a gyomruk táján.

Félve indultak útnak, sosem tudhatták mi vár rájuk. Kevés olyan alkalom volt, hogy mindent rendben találtak. Gyalogosan tették meg az utat mely a két falut összekötötte. Körülbelül 3 kilométer lehetett, nem nagy járás. k

A házat és az udvart már belepte az este mire odaértek. A kapuhoz érve a baljós érzések úgy telepedtek a mellkasukra, mint a leszálló pára az Ipolyra. Bekopogtak az ajtón. Hiába, hogy a lányukhoz jöttek, mégiscsak illendő kopogni, különben is, a vőtől sosem tudni mit várhatnak. A kopogásra semmi válasz nem érkezett. A csendet és a leszálló sötétet csak a tücskök zenéje enyhítette. Baljós érzetüknek egy kuvik adott hangot- Ne kuvikkoljá má itten-e! - mordul az öreg.

- Még jó, hogy távolabb van - dohogott csendben.

 – Marika! - szól óvatosan az asszony. Marika, lyányom, hol vagy? - folytatta a szólongatását.

Csend és leszálló sötét mindenhol. Benyitnak.

A ház üres, a konyha közepén az étkező asztal mellett két feldőlt szék, az asztalon felborított tányér. Az asszony mellkasán ülő félelem lábaiba kúszott, hogy azokat egy pillanatra megrogyassza.

- Menj nézz szét a ház körül! - szól oda urának erőt véve lábai gyöngesége felett. Az embernek mondani sem kellett volna, már épp indult összeszorított szájjal.

- Felneveljük, túléli a háborút, vigyázunk rá és egy semmirekellő fogja tönkretenni! - dúlt benne az indulat miközben benézett az udvar minden szegletébe. A háztól nem olyan messze egy nagy gödör került kiásásra, szennyvíznek ásatták az épülő új háznak. Félve közelített.

Zseblámpa fényével nem kellett sokáig pásztáznia a gödör alját.

-Itt vagyok! - jött a hang a gödör sötétjéből.

- Ott kell lenni a létrának valahol. Kivette, hogy ne tudjak kijönni. Ide ugrottam előle, megint berúgott - folytatta a lány míg apja a létra után kutatott. Az öreg nem olyan messze megtalálta eldobva a létrát. Leengedte a lányának .

Szíve szerint azonnal összepakolta volna őt gyerekestül és hazavitte volna, de nem szólt semmit, összeszorította a száját. Azokban az időkben nem volt megszokott, hogy valaki otthagyja urát és hazaköltözzön. Nem javasolhatta ezt a lányának sem. Így hát az anyjával együtt hallgattak és aggódtak egészen addig míg haza nem szaladt egy éjszaka Mari a kis Sanyikával.

Hazajött, hazaszökött.

- Elég vót! - ennyit mondott. Nem küldte a két öreg vissza. Csak a nagy lányt sajnálták, aki az apjánál maradt. De nem sajnálhatták sokáig, mert nemsokára kopogtak az ajtón. A félelem tapinthatóvá vált a házban, csak néztek egymásra nagyra kerekedett szemekkel. Más nem lehet, csak a vő.

Jött a gyerekért! - dobbant mindőjükben.

Péntek este lévén mindenki otthon volt, a fiuk is, aki ráadásul épp a kocsmából érkezett.

A menyecske az unokával beszaladt a tiszta szobába mire kinyílt az ajtó.

- Jó estét! - lépett be a vő kalapját levéve.

- Adj Isten! - köszöntek csendben vissza.

- A gyerekért jöttem! - nyitotta újabb szóra a száját.

- Nem viszed sehova! - szólalt meg a gyerek anyja .

Lassan, komótosan, mint egy megvadulni készülő bika ráemelte gyűlölettől izzó szemeit az asszonyra.

- Most megdöglesz te k...a ! - szűrte sziszegve fogai közt a szavakat.

Mintha olajat öntött volna a csendben, laposan parázsló tűzre!

Mintha vezényszóra egy emberként ugrott volna talpra az egész család. Nekiestek.

Ütötték ahányan voltak, ahol és amivel érték, még a kilencven éves Öreganya, és Nene is, söprűvel. A kis Sanyika az anyjával bemenekült a menyecske és a csendben szipogó kislány mellé a szekrény mögé. Ott lapultak míg véget nem ért. A hosszú évek során felgyülemlett szorongás, aggodalom most a felszínre tört és erőszakosan jussot követelt magának.

Aztán csend lett. Hogy ért haza nem tudták...

Másnap heted magával tért vissza, elvitték Sanyikát.

- Heten jöttek, mint a gonoszok! - sommázta Öreganya nap mint nap.

- Heten! - ismételgette, mint egy beakadt öreg gramafon.

Az anyjuk többet nem ölelhette magához, sem Sanyikát, sem a lányát.

Bíróság is volt.

Írt levelet is. Fellebezett. Magyarul írt, szlovák államnak, saját szavaival.

A gyerekeit szerette volna. Magyarázott benne miért lennének nála jobb helyen a gyerekei, de szavai és szívének óhaja nem ért célt .

Az apa bíróságra hordott hízóival szemben szava könnyűnek találtatott.

Hogy élhetne gyerekei nélkül elképzelni sem tudta. Kútba akart ugrani, de időben megakadályozták.

Egyszer elment az iskolához a nagylány után. Csendben várta. Mikor meglátta szíve örömében és félelmében nagyot dobbant. Volt az a levél, amit ő írt saját magára.

A bíróságon perdöntő volt.

Pedig nem magától írta, azt írta amit az ura részegen fölötte állva rákényszerített .

Szólt a lányhoz, a lányához, de az száját összeszorítva hallgatott.

A csokit amit vitt neki, csendben, lassan, szótlanul leengedte a lába mellett a földre.

- Isten, nézz le rám, ha vagy! - sóhajtott benne az elkeseredés.

Sanyika néha lesegette őt mikor a magtárnál dolgozott, de, ha szólongatta, hívta őt elszaladt.

Mari már nem él, a szülei sem. Sokáig várt, várta megkeresik, aztán már nem várt, haragudott.

Ha véletlen szó esett a gyerekekről, már fájdalom és düh villant szemében.

Mari már nincs, csak a története létezik, egy anya története akit nem kérdezett senki...

Az írás a szerző a kizárólagos tulajdonát képezi. Engedély nélküli másolása, bármilyen módon történő felhasználása, vagy sajtótermék általi közlése a szerzői jog megsértésének minősül, amit a törvény büntet.