Orgonák árnyékában

A nyitott ablakon keresztül friss tavaszi levegő áramlott be. Illatos volt, május szagú. Már akkor 7 évesen is ismertem ,szerettem a május szagát .Nemcsoda , hisz május volt az én hónapom. E hónap közepén születtem.

Úgy képzelem születésemkor is tele volt a levegő a májusi virágok illatával és a már kibontakozott tavasz minden ajándékával várt rám ez a világ.Fogadóbizottságom tagjai voltak az orgonák és gyöngyvirágok .Azóta is szivemig hatol az illatuk,ha megérzem. Biztosan nagyon jönni akartam a földre máskülönben nem szeretném így az illatukat.
Most is május volt. A május illathoz hozzáadódott a zselízi park különös botanikai összetételéből adódó illatesszencia.
– Deniszka ! Deniszka ! – hallom Keresztanyám hangját az ablak alól.
Odamegyek az ablakhoz. A járás nem fáj csak furcsa. Tudom, hogy valami nem úgy van ahogy volt, valamit csináltak rajtam. Így ennek tudatában óvatosabban mozgok. Kinézek az ablakon. Gyerekszívemben felujjong a váratlan öröm. Olyan öröm ami hasonló a lágy napsütéshez, a kedvenc érzetű takaró érintéséhez. Simogató, otthon érzetű boldogság telepszik rám. Kinézek a kórházablakon. Egy csokorban állnak hozzátartozóim. Ott van Keresztanyám akinek a hangja az ujjongó örömet keltette bennem. Erős Nagyanyám, aki bármitől képes megvédeni engem. Anyukám aki féltve, de örömmel a szemében néz fel rám és kis bagolyként pislogó húgom, akinek a vastag szemüvegein keresztül is süt a rajongó szeretet felém. Nem teljes a létszám, de ez most mit se számít. Integetek nekik. Mondani nem nagyon tudok mit. Aztán megint egyedül maradok a szobán. A kis kórház sebészetén nem szoktak gyerekek lenni csak néha-néha. A személyzet sem szokhatott hozzá, mert a viharban egyedül hagynak a nyitott ablakkal.
Lapítok. Olyan csendes minden. A vihar hangjai így még erőteljesebben tudják kifejteni rajtam hatásukat. Tán nincs is senki a kórházban rajtam kívül. Nagyot zuhan az ablak ahogy meglengeti a viharos szél. Még jó, hogy van a csengő. Piros, közepén drapp színű. Megnyomom.
Nemsokára érkezik a nővérke.
– Mi a baj? – kérdi.
– Szomjas vagyok! – hazudom.
Kapok vizet, aztán megint egyedül maradok.
–Bumm ! – csapja be a szél újfent az ablakot.
Hol a csengő? Gyorsan megnyomom.
Nyílik az ajtó.
– Véletlen volt! – találom ki gyorsan.
Megint egyedül vagyok.
A nap már lemenőben de az is lehet, hogy a közeledő vihar tette ilyen sötétté az ablakon túli világot.
– Zzzzz, zzzz – nyomom a csengőt.
– Mit szeretnél megint? – jön a kérdés most már kicsit türelmetlen tónussal.
– Csapdossa a vihar az ablakot!
A nővérke becsukja azzal elmegy.
Kifogytam a félelmem ihlette ötletekből.
Neki is keseredem kissé.
Nyílik az ajtó.
A nővérkével jön egy ápoló aki karba kap és átvisz a szülészetre.
Letesz egy ágyra. Körülnézek. Megnyugszom. Tele a szoba pocakos, kötögető nénikkel, akik még pár kedves szót is intéznek felém. De már nem értelmezem, mert a viszontagságos magányos estébe úgy belefáradtam, hogy elalszom.
Másnap késő estébe hoznak egy kislányt a szobára. Cseresznyefára mászás közben lábát törte. Valamiért azt gondolom biztos a viharos szél taszította le őt a fáról. Nem lettem kevésbé magányos a vele töltött idő alatt.
A kislánynak sikerül bepisilnie, többször is. Az őt látogató szüleinek azt meséli, hogy rendszeresen bepisilek. Kérdezi őket nem látták -e a nővérkét a húgyos lepedővel, mert az volt az a lepedő amit alólam vittek ki. Mindeközben mindenki engem néz kutató, kiváncsi szemekkel az ágya mellől. A csengővel később ugyanez a helyzet. Megnyomja, majd az érkező nővérnek azt mondja én voltam. Vajon felnőttként megőrizhette ezt a jó szokását a lány vagy kinőlte a hazudós szerepet? Mielőtt hazaengednek kötést cserélnek. Félve lepislantok a hasamra. Mindenhol piros.

– Vér, csupa vér a hasam – ordítok teljesen kétségbeesve. Próbálják megértetni velem, hogy a Betadintól, a fertőtlenítőtől piros. De mondhatnak amit akarnak, én tudom, hogy az vér. Mi más is lenne, ha egyszer felvágták a hasam. Biztos mind kifolyt belőle a vér – gondoltam akkor. 

De az ember szerencsére gyorsan felejt vagy legalábbis én. Bár egy ideig még osztálytársam a csúfolásával mi szerint vakbeletlen vagyok még emlékeztet párszor az eseményre, de aztán már csak a jó illatú park és az ablak alatt álló örömet okozó látogatóim maradnak.

Aztán jöttek a következő májusok. Volt olyan május ahol ténylegesen újraszülettem, és voltak olyan májusok melyek életreszóló tapasztaltot, változást hoztak.

Most megint itt egy újabb május, egy újabb születésnap és én szeretem az orgonaillatú  májusi tapasztalásokat.