Küzdőknek

 Ma az Ipoly partján sétálgatva felbukkant egy gyerekkori emlékem.

Az első emlékem amikor egy tudatos pillanatnak köszönhetően megengedtem,hogy megmeneküljek ! Olyan 10 éves lehettem. Nehéz év volt mögöttünk, mármint a család mögött. Anyum rejtélyes betegsége, Nagymamám autóbalesete, majd Apukám balesete. De már kifelé voltunk a lefelé tartó örvényből.

Apu csavarokkal helyrehozott lábáról nemrég került le a gipsz, lassan kezdte használni a lábát. Forró júliusi nap volt. Szerettünk a városon átfolyó Garamra járni. A folyó változatosságával rengeteg lehetőséget kínált a vízparti szórakozásra. Volt ahol sebes folyását és kis zuhogóit kihasználva matracokkal csónakázhattunk, volt ahol mély vizében úszhattunk, de akadtak olyan sekély részek is ahol gyalogosan kelhettünk át a túlpartra. A most felmerült emlékemben egy olyan partot választottunk ahol egy gyerek derekánál nem ért feljebb a víz. Tele volt sütkérező családokkal a part. Az emberek sétálva keltek át a túlpartra fekete szedret szedni. Szerettem a szedret, így én is nekilendültem, hogy átkeljek a folyón. Amiről nem tudtunk, hogy pár méterrel lejjebb, utólagos feltételezésünk alapján markológép mélyítette medrét a folyónak. 

Bátran gyalogoltam a túlpart irányába mikor egyszer csak eltűnt a következő lépésem alól a föld. Mélyre merültem. Annak ellenére, hogy nem tudtam úszni párszor sikerült a fejem a víz felszíne fölé juttatni. Azt hiszem kiabáltam is, de szüleim mosolygó fejjel integettek vissza. Gondolkozni nem volt időm minek is örülnek, lefoglalt az életben maradás. Aztán utólag kiderült azt hitték megviccelem őket. Hosszúnak érzett percek után megjelent mellettem Apum, aki egyébként kitűnő úszó, de most csoda volt, hogy odaért, hisz mozogni sem mozgott még rendesen a lába. 

Első pillanatban belekapaszkodtam fejébe, vállába, majd róla elrugaszkodva kijutattam magam a víz fölé. Folyamatosan azon voltam, hogy a víz fölött legyek, de ez csak úgy volt véghez vihető, hogy a nekem segítő Apám lenyomtam a víz alá. Nem tudom milyen hosszan tartott a harcom az életért, de egy dologra tisztán emlékszem. A pillanatra mikor belém villant a felismerés, hogy megfojtom őt, ha továbbra is így kapálózom és mindketten odaveszünk.

A következő másodpercben elengedtem magam, hagytam hogy felbukjon a vízből és kihúzzon a partra. Aztán hazafelé menet jókat nevetgéltünk azon, hogy majdnem befojtottam őt a vízbe.

Emlékemben az a pillanat kapott nagy jelentőséget mikor megengedtem, hogy kihúzzon. Tudtam, hogy meg kell engednem, mert másképp nem megy.

Egy tudatos pillanat a bajban.

És most innen nézve ez olyan szép példa a megengedésre. Minden másképp tud végződni, ha képes vagyok megengedő lenni, ha rá merem bízni MAGAam a sorsra, az Istenre vagy nevezzük bárhogy is. Én úgy tudtam ezt gyerekként ott a vízben fuldokolva megtenni, hogy egy ponton tudtam Apum épp rosszul úszik, lehet ki sem hoz. De mégis! 

Nem gondolkoztam, nem futattam végig bízhatok -e a képességeiben, az erejében, csak elengedtem magam és a következő pillanatban már minden rendben volt. Így kellene az életben is bármilyen helyzetben!

Feladni a kapálózást, a küzdést, az állati ösztönt ami a túlélés felé hajt!

Nem kiindulni és jövőt feltételezni az eddig megélt tapasztalatokból. Csak megengedni feltétel nélkül ősbizalommal a legyen ami legyent, megengedni egy nagy levegővétellel a jelent és tudni Isten mindig ott van mindenben !