Kis madár

             Már augusztus vége felé járt az idő. Akkor is tudtam volna, ha az időt nyilvántartó naptár nem mutatja.

Még erősen sütött a nap, de már nem volt benne az az ujjongó erő amivel képes pirosságot csempészni bőrünkre. Jó karban lévő, de már élete fénypontján túljutó középkorú hölgy érzetét keltette cirógató sugaraival az emberben. Alig vártuk, hogy a pulykás emeletes házhoz érjünk. Annyira mókás volt a pulykákat odáig hergelni, hogy beleliluljon a fejük. Mindezt csak akkor mertük kivitelezni mikor a szúrós szemű gazdasszony nem volt a láthatáron. A pulykák a kapu előtt szoktak kapirgálni.  Már a ráncos, pökhendi fejük is mulatságot lopott lelkünkbe. 

- Hát még mikor padlizsán színűvé változtak!   Néha féltünk is tőlük, de annál nagyobb volt a móka minél félelmetesebbek voltak.

 – Rut- Rut -Rut ! – kiabáltuk nekik.

 – Rutrutrutrutrut!- – jött azonnal a válasz és rózsaszín fejük kezdett bíborba hajlani. 

– Rut- rut ! – kiabáltuk vissza még vállunk felett is. 

– Trutrutrut! – pöröltek utánunk fejüket rázva. Sokáig tartott még csillapodott haragjuk.

Útközben még megbámultuk a focipályán bóklászó kecskéket, az egyik éppen kidugta szakállas fejét az öreg barakk ablakán és úgy nézett onnan széjjel a világba mintha ember volna. 

Még át kellett verekedni magunkat egy libacsapon is. A libacsapat élén  erősen harcias gúnár állt. Az árok szélén hevert egy nagyobb husáng amit alkalmasnak ítéltem a védekezésre. Jött is a gúnár. Nekiszaladt, sebességét fokozatosan vette fel, már szárnyait is szélesre tárta, miközben feje,mint egy nyílvessző úgy közelített felénk. Félelmetes volt. A vizes árok szélét megmagasították, hogy ezzel  védjék  az út másik oldalán álló házakat a magasabb dombokról hirtelen leömlő víztől. Erre a dombra felkapaszkodva kerültük el a harcot a csapatát védelmező gúnárral. 

– Jó ,hogy él! - konstatáltam magamban miután eszembe jutott a vele való múlt heti kalandom.

Amikor is biciklin távoztam Nagyanyáméktól. Szerettem száguldozni  a biciklivel. A gúnártól való félelmem pedig még gyorsabb tempóra sarkallt. A gúnár az úton ült, gondoltam jöttömre megriad és elszalad. De másképp történt. Nem moccant, én pedig már olyan sebességgel közeledtem, hogy sem megállásra, sem kikerülésre nem maradt lehetőségem.

- Hopp! - zökkentem egy nagyot mikor átmentem a gúnár hátán. Szívem a torkomban dobogott a félelemtől, hogy elgázoltam, esetleg meg is öltem a gúnarat. Nem mertem visszanézni, nehogy meglássam az esetleges haláltusáját. Napokig nem mentem Nagyanyámékhoz, attól tartva kiderült, hogy agyongyúrtam Margit néni libáját vagy ami még rosszabb, hogy ott találom az út közepén holtan, agyongázolva. 

De szerencsére élt és ugyanolyan harcias volt, mint a gázolásom előtt. Mamaékhoz belépve már éreztem a levegőben, hogy nemcsak a csokis rózsák sültek, hanem valami izgalom is van a levegőben. Nagybátyám állt a szoba közepén egy portörlő ronggyal a kezében, miközben csodáló, boldog szemekkel méregetett valamit. Egy szekrényt törölgetett, fényezett éppen. Jöttünkre büszkén kihúzva magát és sokat sejtetően  felnyitotta a szekrény tetejét ! 

– Egy lemezlejátszó ! – tátottuk el a szánkat.

 – Na mit szóltok ? Ehhez nem nyúlhattok csak, ha én itt vagyok ! 

– Kapísi ? – kérdezte vagy inkább leszögezte a mondatot. Majd nagyon óvatosan ráhelyezett egy lemezt a tányérra. Vigyázva ráengedte a tűt a bakelitra. 

A lejátszó zizegett, sustyogott, de más hangot nem adott ki. Pozíciót váltott a tű helyzetén, remélve, hogy beindul. Itt- ott kiadott valami dallamot, de továbbra is súgott, üresen futott a tű a lemezen. Bátya kezdte elveszíteni türelmét mégis kitartóan próbálkozott tovább. 

– Add vissza nekik! Ez egy trezor, nem is megy rendesen. 1000 korona egy trezorért sok! – kiabálta Nagyanyám miközben kivette a sütőből a kedvenc kalácsomat, amiket  csokis rózsáknak neveztem el . 

– Várjatok, mindjárt ! – nyugtatott, de leginkább magának mondta ezt    nagybátyánk. És lám egyszer csak elindult. 

– "Magas fák, sűrű lomb, kis liget, Minden ág messziről integet, Tudom jól, hogy nincs itt senki, Mégis suttogok S a régi jó barátra gondolok 

- Kismadár, ó kismadár Messze száll, vígan dalol. Kismadár, ó kismadár, Látlak e még valahol?" – dúdolta Szécsi Pál. 

– Na ugye! – nevetett fel a rá jellemző sokszor öngúnyt is tartalmazó rekedtes hangon. 

És csak álltunk ott a felnőttel aki ugyanúgy örült, mint mi gyerekek . 

"Kismadár, ó kismadár Messze száll, vígan dalol, 

Kismadár, ó kismadár Látlak-e még valahol?"– búgta a gramafon. 

Majd Árpi leemelte óvatos mozdulattal a tűt a lemezről. 

 A gyereklelkű nagybátyám már rég messze száll, de én még mindig látom magam előtt!

Itt kacarászik, dalol a lelkemben.