Kincskeresők

Három gyerek bandukolt az úton az októberi aranyszínű napsütésben. Két lány és egy fiú. Véletlenül rendeződtek -e nagyságrendi sorrendbe vagy tudatosan nem tudni. A legmagasabb lány bizonyára a legidősebb közülük olyan tizenkét tizenhárom éves forma lehet. Ez a sötétbőrű, sötétszemű, régi mongol vonásokat viselő lány láthatólag a hadvezér a kis csapatban. A fiú nem sokkal magasabb a legkisebbnél, de a komunkiációjából érződik, hogy egy hajszálnyuival öregebb nála és fiatalabb a másiknál. Éppen abban a korban járt mikor a fiúk még nem hosszában hanem széltiben erősödnek. A kicsi lány hasonlított a sötétre, de ő fehér bőrű és kék szemű volt. Mintha a mongol vonások svábosított verziója lenne. Igazi bizonyítékaként ez a Kárpát-medencében zajló vérzivataros mozgalmas időknek. Anyai vonalról átütött a sváb vérvonal az apairól a nagyobb lányban pedig a régi ősvonal. A legfiatalabb lány a haját fiúsan, rövidre nyírva viselte, vastag szemüvegei mögül pedig bizakodóan pislogott a nagyvilágba. Mindhármuk ruhája elég viseltes volt, pont megfelelő az állandó aszfaltkoptatós, felfedezős csavargásokhoz.

– Kimegyünk barlangot keresni a Dögtérbe! – szólt a döntés a vezérlány szájából.

– Van ott egy kőbánya is! – mondja a fiú.

– Apu is mondta Kata , emlékszel ?! – trillázott vékony hangján a kicsi is.

– A legjobb lenne a török alagutat megtalálni! De az bent van a parkban a kastélynál! Oda meg csak azok járhatnak akik ott dogoznak! – ábrándozott a Katának szólított lány.

– Meg a bolondok, akik ott laknak! – toldotta meg a fiú.

– Arnival beszöktünk oda egyszer. Van ott egy lyuk a kerítésen, azon bebújtunk.

Arni felakadt a drótra, a fenekén szétszakadt a nadrág! – folyatatta.

– Megtaláltátok az alagutat? – kérdezte csillogó fekete szemekkel a lány.

– Arninak kilógott a segge a madrágból! Arni a lyukas gatyás. Himbi-limbi, bimbi limbi! – énekelgetett szökdécselve a kis szemüveges.

– Megtaláltuk. De be volt dőlve – füllentett hallhatóan a fiú.

Nem mondott így akkora hazugságot, merthát meg is lett meg nem is az az alagút, hisz ha be volt dőlve akkor volt is meg nem is volt.

– Tényleg? Miért nem montad eddig ? Mindjárt szólnod kellett volna mikor meglett!

– De nem is voltatok itt. Otthon voltatok Zselízen! – védekezett a fiú.

– Akkor is! Mutasd, meg akarom nézni! – követelőzött.

– Majd holnap.

– Arninak ki volt rendesen a segge? – firtatta tovább a válasz nélkül hagyott kérdést a kisebbik.

– Nem segg, te hülye! – szólt rá nővére.

– Te vagy a hülye ! – tolta feljebb nehéz vaskeretes szemüvegét az orrán a kicsi .

– Mennyi métert lehetett befelé menni az alagútba?

– Két métert – válaszolta a fiú.

– Apum azt mondta ők hosszan mentek, de aztán elaludt a gyertya, nem mertek tovább menni  –csengett izgatottságtól a barna lány hangja.

– Azt beszélik Zselízzel van összekötve, a kastéllyal. Ott van még egy elsüllyedt kastély is. Mi a barátnőmmel lementünk a kastély pincéjébe. Olyan érdekes boltíves volt. Valahol ott lehet elrejtve a bejárata az alagútnak.

– Lehethogy a németek is ezt használták a háború alatt! – lódult meg a fiú fantáziája.

– Milyen kincsek lehetnek ilyen helyeken! – sóhajtott a barna. Vagy itt a határban is – mutatott húga az éppen előttük elterülő dögtérnek nevezett tájra

– Bárhol áshattak el kincseket!

– Meg hullákat! Ki keresné itt a halottakat hisz dögtérben vagyunk – mondta komoly hangon az egyedüli fiú.

– Miért hívják dögtérnek a helyet? – kezdett hátrafelé gyalogolni a göröngyös földúton a kis szemüveges.

– Mama azt mondta régen dögöket ástak ide el – válaszolt a nővére.

– Csinálhatnánk egy ásatást itt. Ki tudja mire akadnánk rá – ötlött fel a fiúban.

– Bizony, válasszuk ki a helyet ami olyan jól elrejtett és ott ássunk – vitte tovább az ötletet a kicsi.

– Ki ér fel leghamarabb a domb tetejére – kiáltotta Kata , de be sem fejezte a mondatot már futott is.

A többiek is elstartoltak teljes erőbedobással.

Magas és göröngyös volt az út fel a dombtetőre.

– Egyre nehezebb őket legyőzni – gondolta a domb tetejére felérő lány.

– Elestél? – nézett vissza a többieket keresve .

– Nem csak megbotlottam – válaszolta Ádám, aki egyébként a lányok első unokatestvére volt. Lyukas nadrágja arról árulkodott, hogy a botlásnál kicsit erősebb volt az a baleset.

– Szomjazok! – lihegte a kicsi.

– Már kibírjuk. Innen nincs olyan messze a kőbánya – nyugtatta, miközben letépett egy éretlen kökényt abban a reményben, hogy enyhítheti vele a szomjúságát.

– Pszt! – intett kezével a legkisebb.

– Mi az? – formálta hangtalanul a fiú a kérdést.

– Valami van ott! – mutatott a sűrűbe a lány.

A galagonya bokrok sűrűjében mocorgott valami. A gyerekek feszülten lestek. Épp indultak volna mikor a levegőből földet ért előttük pár méterrel valami. Aztán megint a levegőbe emelkedett, majd eltűnt a szemük elől.

– Nyuszi! - sikkantottak fel egyszerre és olyan meglepetésszerű öröm áradt szét bennük, hogy még a szomjúságukról is megfeledkeztek.

– Láttátok mekkora füle volt? Az én nyúlaimnak nincsenek ekkora füleik – jegyezte meg Ádám.

– Mert azok nem vadnyúlak. Gyertek. Valahol itt lesz az a lyuk a kőbe vésve! – hívta őket Kata.

Letértek az ösvényről egy sziklás kiszerelés irányában balra.

– Ott van! - mutatott a kicsi Szandra egy nyílásra a földön. Pont befér egy ember rajta.

Közelebb mentek. A nyílás szájának környékét száraz fű vette körbe.

– Olyan mintha fészkelne itt valami. Gyertek nézzük meg közelebbről ! – feküdt a lyuk peremére a fiú akihez rögtön csatlakozott a kisebbik lány is.

– Én nem fekszem abba a piszokba le! – jelentette ki Kata.

– Láttok valamit? – hajolt két társa fölé.

– Nemnagyon, olyan, mint egy barlang. Visszajöhetnénk lámpával és kötelekkel.

– Szerintetek mi lehet benne? – kérdezte a kicsi miközben a szénát és port sepregették magukról.

– Török kincsek! – vágta rá a nagyobb.

– Vagy fegyverek, ládákkal, gránátok! –kontrázott a fiú.

– Ha sietünk még ma visszajöhetünk – gyorsítottak lépteiken hazafelé. Égtek a vágytól, hogy leereszkedjenek a barlangba. Egész úton azt tervezték hogyan fognak bemászni, és milyen kincsekre lelnek majd. Hiába volt a gyors tempó mire hazaértek majdnem besötétedett.

– Hol jártatok gyerekeim? – fogadta őket  Dédöreganyjuk.

– Kincsvadászaton! – rikkantották a kaland örömétől kipirult gyerekek.

Na és találtatok is kincseket ? – faggatta őket Nagyanyjuk.

– Majd, ha visszamentünk! – válaszolta a kicsi.

– Valahogy úgy vakarózom! – azzal megpróbált a pulóverjétől szabadulni a gyerek .

– Segítek! – lépett oda az anyja, hogy áthúzza a fején a belül finom bolyhos dinoszaurusz feliratú testvérétől örökölt pólóját. Ahogy a pulóver kifordult furcsa jelenségre lettek figyelmesek. A lila bolyhos belsejét sok-sok oda nem illő fekete pötty borította. Mozogtak.

– Juj mik ezek?! Jujjujuj! – ugrált sikoltozva egyik lábáról a másikra a lány .

– Mielőtt győzte volna megválaszolni valaki a kérdést megszólalt az unokafivér.

– Nekem mennem kell! – jelentette ki elfúló hangon.

– Várj ! Ne menj sehova, mutasd a kabátod! – kiabálta Kata.

– Nem én megyek, nekem nincs olyan! – nézett rémülettől elkerekedett szemekkel táncoló unokahúgára és annak pulóverjére, majd olyan gyorsan hagyta el a házat, mint a forgószél.

– Mik ezek? – kérdezgette a még mindig ijedten táncoló Szandra a felnőtteket.

– Kincsek amiket kerestetek ! – jött kacagva a felelet.

– Rókabolhák! - nevettek a felnőttek.

Így esett, hogy a gyerekek erről a kincskereső útjukról meglepetéssel értek haza, a kőbányában lakó róka kincseit szedték össze úgy, hogy nem is tudtak róla.

De még ez sem vette el a kedvüket a további kincskereséstől.

A következő kincsvadászat egy vaddisznóról szól, de ez már egy másik történet.