Kép a falról

    – 12:30 perc – néztem rá  az órára miután az étkezőasztal felett lévő kép sarkával beleállt az asztalba.
Összeszorult a gyomrom, de a háttérben mégis egy jóleső szabadság érzet volt. Tudtam, hogy nem az én érzésem.
Igyekeztem nem társítani gondolatokat a történtekhez.
– Nem akarom tudni! – jelent meg bennem.

 Annyiszor volt már ilyen mióta a világon vagyok. Jelzések melyeket ok-okozatként már gyerekként összeraktam. Álmok ahol elköszöntek tőlem szomszédok, ismerősök. Akkoriban ablakon keresztül integettek felém.
Nem akartam elköszönő szomszédokat és furcsa álmokat. Nem kértem belőle. De a jelzések és érzések megmaradtak,  általában igyekeztem figyelmen kívül hagyni őket. Viszont voltak és vannak esetek mikor nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ez is ilyen volt.
Tudtam miért esett le az a kép, de nem akartam tudomásul venni. Mint egy rosszul megírt szellemes filmben.
Megszólalt a telefonom.
 – 10 perccel ezelőtt meghalt Árpi, most hívtak a kórházból! – hangzott Anyum hangja a telefonból.
Nem lepett meg csak az erő futott ki a lábaimból, mint mindig, ha ilyen hírt kapok.
Próbáltam az összehúzódott, erejét vesztett állapotomból segíteni nagybátyám lelkét, aki valószínűleg nem véletlen jelentkezett nálam.
Hátam nekitámasztva a falnak leültem a földre. Vettem egy mély levegőt és felidéztem az érzést amit a kép leesésekor éreztem. 
– Menj szabadon! – gondoltam csendben, hálaérzettel szívemben.
Senkinél nem éreztem eddig még ilyen felszabadult érzést, de ésszel is érthető magyarázata volt.
Lélegeztető gépen volt már hetektől. Azután került be a kórházba, hogy veszélyeztetettként megkapta a tüdőgyulladás elleni oltást. Pár napra rá magas lett a vérnyomása, bevitték a kórházba.
– Tüdőgyulladás ! – állapították meg.
Nem először fordult elő ez, két évente tüdőgyulladásból kifolyólag lélegeztető gépre került egy speciális kórházban.
Az utolsó ilyen alkalom után többször is hallhattuk tőle, hogy többet ő már ilyenből nem akar hazajönni.
Minden kívánságának megfelelően  alakult.
Egy olyan kórházban került gépekre és kezelésre ahol a problémája nem volt mindennapos. Többször is kérték az átszállítását abba a kórházba ahol az előző években kezelték.
Nem volt hely. Az összes lélegeztető gép foglalt volt. Egy-két hét után kezdett javulni az állapota. Lekerült a gépről. Az infúziókon kívül most már rendes táplálékot is kapott. A család örült, jól volt. Ekkor jött a derült égből villámcsapás.

– Szepszis! A gégemetszésnél észleltek valami eltérőt. A tájékoztatás szerint rosszul elvégzett gégemetszés következtében szepszis alakult ki nála. Nem lehetett az állapotán változtatni.
Emberi szemmel nézve hosszan és sokat szenvedett mire az a kép leesett a falról.
Van aki úgy távozik az emberi létből mintha egy ablakot nyitna ki, van aki annyit  küzd  mintha az alapokon át kiásva magát tudna csak távozni. Ő így hagyta el a földi játszóteret. Ez is egyedi ugyanúgy, mint az élet. Azt mi már nem tudhatjuk mit adott hozzá az itt töltött életéhez a távozásának tapasztalata. Mi mindent égetett ki a szenvedés a lelkéből, de azt megnézhetjük nekünk mit üzen vele.

Az én fordításomban minden úgy történt ahogy kellett.
Az oltás, a tüdőgyulladás, az hogy nem volt hely abban a kórházban ahol rutinosan kikezelték őt hasonló helyzetekben, a gégemetszésnél ejtett hiba, minden történt ahogy kellett.
Mondhatnám, hogy életben maradt volna, ha nem oltat, ha nem ott van kórházban ahol, ha nem hibáznak, de magamat csapnám be.
Ahogy most visszanézek a szobára ahol feküdt  ködös képek vannak előttem, mert annyira nem akartam látni, érezni azt, hogy mennyi egy ember élet.
Mindeközben a leesett fali képben és a felszabadulás érzésben mégis megértettem, hogy ennek így kellett lennie.
Nincsenek hibák és ha ez lett volna, ha az lett lett volnák.
Csak az van amit az emberen túli lélek megtervezett.

Kívánom, hogy minden távozót az elfogadás érzésével tudjunk támogatni.