Itt vagy velem

Ezt a kis életből vett töredékemet megtaláljátok az Illirian Monastry( Illír Kolostor) gondozásában készült Megérzés című spirituális novelláskötetben. 

"Egy olyan könyvet tartotok a kezetekben, amelyet lélekből írtak. Sok-sok író adománya a jövőnek és a kolostorunknak. Ajándék, amely pénzben nem mérhető. Felajánlás az utókornak. Spirituális novellák csokorba szedett gyűjteménye. Olyan történetek tárháza ez a könyv, amelyek megtörtént eseményekre is építenek. Kortárs írók közelebb hoznak nekünk írásaikban érzéseket. Különleges impressziók mögött Isteni beavatkozást sejtünk. A MEGÉRZÉS című spirituális novelláskötetet közösen írtuk. Mivel Ti felajánlottátok a kolostor számára adományként írásotok, így mi felajánljuk közkincsnek." - Illyrian Monastery (Illír Kolostor)

A novellagyűjteményt itt olvashatjátok el:

https://drive.google.com/file/d/1B2QWywEbXDhp514zkFQGUmcQwCtaBYSv/view?usp=share_link

"Mert nem múlnak el ők kik valaha életünk részei voltak."

Az öreg kis vályogház mostanában úgy vonza emlékeimen keresztül képzeletemet magához, mint egy mágnes.

Becsalogat a nagykapun ami a ház udvarára nyílt. A kapun amit gyerekként zöldről mi festettünk barnára.

Képzeletemtől vezényelve végigmegyek az udvaron, a lépteinktől keményre koptatott kis ösvényen. Világít a hajnali derengésben a kis konyha ablaka. Szívem megtelik a hosszú út után hazatérő ember örömével.

- Itthon van és vár! - ujjong fel lelkem. Ráteszem kezem a kilincsre, régről ismert érzés ahogy tenyerembe simul .

Benyitok. Épp begyújt a csikós sparheltba. Háttal van nekem. Fürge kézzel dobálja a faháncsot az éledező tűzbe. Pattog, sistereg, és az égő fa illata a meleggel együtt terjedni kezd a reggelre kihűlt szobában. Gyerekkori, hétvégi ébredéseink idézi, amikor a nagy tollas dunyha alól csodáltuk a beszűrődő reggeli napsugárban úszó porszemeket és hallgattuk a frissen, ropogósan pattogó tűz hangjait.

Megfordul az ajtó nyílására.

- Jaj, már úgy vártalak! - ragyog fel türkizkék öreg, de életszikrákkal teli szeme. Fürgén ugrik fel a sámliról, hogy fogadjon.

- Azt hittem nem jösz! - ölel át.

- Mindig jönnék Dédi, hisz tudod! - válaszolom miközben melegséggel és ujjongó örömmel telik meg a szívem.

- Gyere üljél le! - veregeti meg maga mellett a széket.

Minden úgy van, mint régen. Semmi nem változott. A széken is ugyanolyan ülni, mint régen csak most öregebb vagyok úgy huszonvalahány évvel. De én nem érzem ezt, gyerek vagyok megint, felnőtt gyermek.

A sparhelt elkezdi szépen lassan kifűteni a szobát, de melege nélkül sem fáznék.

Észreveszem, hogy a vizes padon az egyik kanna tele van, a másiknak csak az alján van olyan egy bögrényi víz.

- Húzok vizet! - ugrom fel. Kapnám a kannát, de megállit.

- Ne menj sehova üjjé csak nyugodtan! - szól.

Az asztalon szőlő, Othello.

- Egyél - mutat rá.

- Jó édes! - mondja.

Magam elé veszem a tál szőlőt. Finom, sokkal finomabb, mint amit az elmúlt években ettem.

- Ugyanolyan, mint gyerekkoromban ! - szalad ki a számon miközben eszembe jut, lehet neki el sem telt az a 22 év.

Nézzük egymást csöndes örömmel.

-Tudod, hogy mindig jöhetsz én itt vagyok! - mutat szívemen át a szobára. Nem kérdezem meg hogy értette.

Tudom.