Ígéret

A szeretet nincs időhöz, térhez, de még testhez sem kötve. A szeretet azon túl  létezik, ilyenfolytán igazából sosem veszítünk el senkit.

"Mert nem múlnak el ők kik valaha életünk részei voltak."

Ezt a novellámat megtaláljátok az Illirian Monastry( Illír Kolostor) gondozásában készült Megérzés című spirituális novelláskötetben.

"Egy olyan könyvet tartotok a kezetekben, amelyet lélekből írtak. Sok-sok író adománya a jövőnek és a kolostorunknak. Ajándék, amely pénzben nem mérhető. Felajánlás az utókornak. Spirituális novellák csokorba szedett gyűjteménye. Olyan történetek tárháza ez a könyv, amelyek megtörtént eseményekre is építenek. Kortárs írók közelebb hoznak nekünk írásaikban érzéseket. Különleges impressziók mögött Isteni beavatkozást sejtünk. A MEGÉRZÉS című spirituális novelláskötetet közösen írtuk. Mivel Ti felajánlottátok a kolostor számára adományként írásotok, így mi felajánljuk közkincsnek." - Illyrian Monastery (Illír Kolostor)

A novellagyűjteményt itt olvashatjátok el:

https://drive.google.com/file/d/1B2QWywEbXDhp514zkFQGUmcQwCtaBYSv/view?usp=share_link

Hazafelé tart velem a busz Pozsonyból. Más ez az út most. Mennem kell, de valahogy mégsem mennék. Máskor boldogan, könnyű szívvel utazok haza. Most szándékosan lemaradtam a tizenegyesről amivel egyre otthon lehetnék.

Kerestem egy okot miért is ne menjek azzal a busszal amivel tizenkétóra ötvenkor átléphetném házunk kapuját. Pedig eljöttem korábban az iskolából azért, hogy hazaérjek egy órára, de mégsem szálltam fel a buszra.

Nem álltam a szavamat.

– Pénteken egyre jövök! – ígértem ránézve az ágyban fekvő apró kis asszonyra. Mindig pici volt, de valahogy most az egy hét alatt mintha még kisebbé vált volna.

– Muszáj menned? – kérdezte gyenge hangon.

– Jövök, ne félj, pénteken egyre itt vagyok, meglátod! – nyugtattam.

Könnyeimet nyelve léptem ki szobája ajtaján egy héttel ezelőtt. Öreg volt, nem is kicsit, de mégsem volt kész senki a távozására.

Tegnap is sírtam, és tegnapelőtt is.

Telefont kaptam hazulról a kollégiumba. Nem változott a helyzet, sőt! Ha akarok menjek.

– Ha akarok menjek! – visszhangzott bennem, mint egy szívdobbanás.

– Hamar elmennek, úgyhogy menj holnap haza! – tanácsolja a kollégiumi nevelőnő könnyeim láttán.

Nem fogadom meg, péntekig maradok.

Nem tudom eldönteni mit szeretnék hazaérni vagy nem. Sürgető hívás együtt vibrál bennem egy érzettel ami hasonló lehet ahhoz mikor egy ember a végzete elől szeretne menekülni. Legjobb lenne elbújni. De mi elől? Az élet elől nem lehet elbújni bárhogy is szeretném. Ülök a buszon. Hazafelé tartok.

Semmire nem akarok gondolni, felhúzok egy falat a gondolataim előtt és csak nézem a mellettem elsuhanó tájat. Jó érzést kelt bennem a sas szabad vitorlázása a levegőben.

Nekitámasztom fejemet a busz ablaküvegének és úgy figyelem.

Elszundítok. Aztán egy érzésre riadok.

Egy szívfacsaró érzésre. A sas elszállt. Ránézek az órámra. Egy óra lesz öt perc múlva. Nem akarom tudni, nem engedem meg, hogy gondolattá váljon az érzés, de mégis...

Mégis tudom.

Otthon a buszból meglátom Nagyanyám.

Vár. Nem szokott elém jönni, most kijött. Látom az erős, kemény tartását. Ismerem ezt.

Mikor történik valami rossz akkor ilyen erős, ilyen kemény, és haragos. Sose mondta ki, de mindig tudtam a haragja Istennek szól.

– Ne várj itt, nem akarom, hogy várj! – sikoltozik az érzés bennem.

– Ugye nem? – kérdezem tőle leszállva a buszról.

– De – válaszolta. Már volt alkalmam megfigyelni Nagymamám, ha meghalt valakije. Áradt felőle a harag, a harag az élet miatt, hogy ilyen, hogy fáj, de közben volt ott egy sóhaj, a jobb már neki sóhaja. Most megértő volt. Tudta még sosem veszítettünk el ilyen közel álló személyt. Mi unokák még csak most tanuljuk milyen is az élet.

– Hánykor? – kérdeztem.

– 12:50- kor – mondta, nem sejtve milyen tőrt szúrt szívembe.

A házat otthon belengte valami üresség, pedig ott voltunk mi a többi lakó.

Elmentem megnézni őt abba az épületbe ahová az eltávozottakat viszik. Nem volt ott. Nem volt ott, mert az nem ő volt. Akkor jöttem rá életemben először, hogy nem a test vagyunk, mert, ha az lennénk akkor ilyenkor ráismernénk szerettünkre. És nem is a testet szeretjük, hanem azt a lelket aki a testet lakja. Próbáltam megtalálni a merev, megfagyott vonások mögött, talán egyedül a keze amit felismertem. A kéz ami mellett sose mehettünk el úgy, hogy ne símítson végig rajtunk.

Estére belázasodtam.

Belebetegedtem a be nem tartott ígéretembe és a hiányba. A szeretetet sugárzó tekintet hiányába.

Lázas, hideg verítéktől nedves homlokom egyszercsak megérintette valaki.

Jó volt, olyan megnyugtató.

Felengedett a nyomás és szétáradt egy békesség az egész lényemben.

– Nyugodj meg kislyányom – tette kezét homlokomra feketébe öltözött Dédöreganyám.

– Minden rendben van – szólt majd lassan eltávolodva kezét intésre emelve szertefoszlott. Így intett mindig, ha útra keltem. Most ő távozott, de az érintésével keltett érzés velem maradt. A békesség és a szeretet különös keveréke. Nem hagyott itt búcsúszó nélkül.

Felültem az ágyamban. Nem egyedül ébredtem fel. Az egész család fent volt.

– Itt volt – tudtuk.

Én pedig azon az éjszakán megtanultam egy életre, hogy a szeretet nem szűnik meg a halállal, hogy a szeretet örök és elnéző. Elnéző a be nem tartott ígéretekkel, az emberi gyengeséggel szemben és olyan, mint egy finom érintés a homlokomon.

Engem megbélyegeztek húsz évesen a szeretet billogával ami úgy kísér utamon, mintha Istenke tenyerén ülnék még akkor is, ha épp fuldoklom, mert tudom, hogy minden rendben van.

Ezt a novellámat megtaláljátok az Illirian Monastry( Illír Kolostor) gondozásában készült Megérzés című spirituális novelláskötetben.