Hópelyhek

Csak ő és a macska voltak a házban. Ültek a nagy ablakban és bámulták a hatalmas pelyhekben hulló havat. 

Sötét volt. Mindenhol. Úgy érezte lelkébe is beszivárgott a sötétség. Az égből hulló fehér pamacsokat is azért bámulta, hogy fényt csempésszen lelkének árnyékos bugyraiba. 

– Vajon mit csinálhatnak most az emberek? Van aki esetleg vacsorázik, nem tudva, hogy utoljára adatott ez meg neki? Van olyan is aki most teszi le aludni pici csemetéjét, nem sejtve, hogy többet nem ad jó éjt puszit a gyermekének?– számolgatta össze az alatta fekvő város sárgán pislogó fényeit. Cirmi érezte mire gondol és közelebb húzódott hozzá.

– Holnapra minden más lesz! Mit tehetnénk, hogy megmentsük őket?– simított végig macskája selymes bundáján. Arcát elöntötték a könnyek, a tehetetlenség könnyei. Közben kint szél kerekedett és a nagy hópelyheket apróra szabdalva űzte végig a házak között. Megkondult a nagy falióra.

 – Bamm! Bamm! – a megszokott barátságos hang helyett most vészjóslóan visszhangzott a szobában. Füléhez emelte a telefont.

– Haló? 

– Igen hölgyem, itt a rendőrség. Miben segíthetek? – kérdezték a telefon másik végén. Egy pillanatnyi habozás után beleszólt.

– Szeretnék bejelenteni egy természeti katasztrófát – rebegte.

– Hogy tetszett mondani?Természeti katasztrófa? – kérdezte vissza zavarodottan a hang.

– Igen természeti katasztrófa. Pár óra múlva bekövetkezik – hallotta idegenül csengeni saját hangját.

– Ne tréfálkozzon itt velem! – csattant a telefon másik végén a hang.

– Nem tréfálok, nagy baj közeleg! – törölt le egy lecsorduló könnycseppet a kézfejével. A telefon elnémult.

– Letették – mondta maga elé. Visszaült az ablakba. A hópelyhek meg csak szitáltak. Fázni kezdett. Egy ponton jóleső kis lüktető melegséget érzett, ott ahol a cicája ült. Mint egy kis fűtőtest úgy melegítette őt. 

A hópelyheket kezdte ólomsúlyként érzékelni. Minden egyes lehulló pehely apró sziklaként nyomta mellkasát. Egy idő után elviselhetetlen volt az érzés. Aztán abbamaradt a havazás. 

– Hölgyem? Hall minket, hölgyem?! – hatolt át a lelkére telepedő sötétségen a hang. Eltűnt az ólomsúly helyette fény volt, világító, örömet adó fény.

– Hölgyem, ne mozogjon, máris kiemeljük – hallotta.

– Tudja mi történt? – tesztelték a kérdéssel tudatát. Szemével intett, igen. Óvatos kezek kiemelték a romok alól.

- A macska , a macskát is! - kérte cserepes szájjal.