Hinta-palinta

A tyúkos udvarban volt felállitva a hinta. Egy öreg szederfa kinyúló ága nyújtott lehetőséget a hintázkodásra. Nagyanyám aki egy magas termetű, erős asszony volt még akkoriban dúdolva hintáztatott.

- Hinta -palinta,  Szakálosi kiskutyka!  Szerettem és most is szeretem a hangját! Erős, mély rezgésű. A testvéreinek is ilyen hangja volt. A húgának kicsit magasabb fekvésű így egy picit bántóbb tudott lenni gyerekfüleimnek. Többször jött megnézni bennünket születésem után, olyankor már a kapuból szólingatott erős hangjával és kisugárzásával. A kisbaba fülein keresztül hallottam és valami fura más érzékeléssel felismertem, hogy éppen Nagyanyám testvére az aki érkezik. Lassan kifelé figyelve tudatosítottam kik tartoznak létemhez, mi miután következik. A hintázás is egy ilyen ok okozati tapasztalatot nyújtott.
Olyan két év körüli lehettem, de még bizonyosan nem töltöttem be, mert hiába akartam kifejezni szavakkal, hogy mit szeretnék nem sikerült, így többnyire elmutogattam.
A hintázkodás csodás élményt nyújtott, a repülés érzetét keltette bennem melynek egyedüli akadálya érzetem szerint a hinta elején lévő fel-le nyitható, biztonságomat szolgáló korlát volt. Próbáltam elmutogatni Mamának, hogy felhúzom és kipróbálom hinta nélkül meddig tudok repülni.
Mikor hátralendült a hinta akkor én felhúztam a karocskát óvatosan, nem túl magasra. Ilyenkor mindig jött a figyelmeztetés : - Ne bántsd azt, mert kiesel!
El nem tudtam képzelni, hogy lehet kiesni. Milyen az, ha kiesik az ember a hintából, elvégre repülni készültem. Így továbbra is próbálkoztam. Éreztem, hogy valami olyat próbálgatok ami nem biztos, hogy jó, de hiába volt minden figyelmeztetés. Nekibátorodtam és magasabbra húztam fel a hinta ajtajául szolgáló farudat. És már repültem is. Egy pillanatra csodás volt, szálltam magasan. Valahonnan a távolból hallottam Nagyanyám káromkodását majd a saját hangomat. 

- Jé én sírok, de miért sírok hisz épp repültem?- futott át rajtam. 

-Mert fáj.
Magas kupacba halmozva állt a hintától jobb kézre a hasigatott fa, annak a tetején találtam magamat.

Így van az ember felnőve is az életben mindennel. Hiába mondják, hiába érzi valaki, hogy a tűzzel játszik amit meg kell, hogy tapasztaljon azt meg kell ! Nem lehet ellene menni. Aztán fáj, aztán mondhatjuk, hogy nem kellett volna, de mégis kellett!  Kellett, hogy tudja milyen érzés, hogy tudja milyen elesni majd felállni vagy akár lent maradni a földön. Aztán lehethogy jön egy Nagymama aki elmondja, hogy ugye megmondtam, de közben azért megvigasztal. Az is lehet, hogy nem jön senki. Ha nincs senki aki vigasztaljon akkor is ki kellett próbálni milyen repülni, milyen zuhanni, milyen sírni, egy pillanat alatt mindent megnyerni vagy mindent elveszteni. Van amit látszólag nem mi választunk, hisz ki szeretné elveszíteni szeretteit, ki szeretne testi fájdalmat megélni, ki akarna beteg lenni, meghalni ? De honnan tudnánk milyen mindez,ha nem tapasztalhatnánk ?
Egyszerűen ilyek vagyunk mi emberek...