Feloldódás

       Ködös novemberi reggel volt. A lakásban a folyosón égve  hagyott villany szolgáltatta a fényforrást.Egyedül ébredtek. Semmi szokatlan nem volt ebben, szüleik hat órára jártak munkába. Sokszor  felkeltek már hat órakor, hogy ne érezzék a félelmetes magányt a lakásban. Más érzés volt úgy ébredni mikor nem voltak egyedül. De  amint elhagyták szüleik a lakást ők is gyorsan összeszedelőzködtek és útnak indultak az iskolába. Faltak valamit, de sosem volt jó íze a septében elfogyasztott reggelinek, csak azért ettek, hogy ne menjenek teljesen üres gyomorral.

A lakóház folyosóján nem égett a világítás az első emeleten. A kisebbik lány általában ez előtt a lépcsőforduló előtt szokta kitalálni, hogy valamit otthon hagyott vagy épp rájött a pisilhetnék. Ilyenkor az öregebb dérrel -dúrral visszament vele a lakásba, majd kezdődött minden elölről. A sötét lépcsőházból a még sötétebb utcára  léptek ki. Nyomasztóan terült eléjük a fekete, ködös novemberi reggel. Az épülettel szemben elterülő erdő télen a fekete varjak lakhelyéül szolgált. Ilyen korán még csendben ültek a fákon. Nem látták őket a gyerekek, de tudták ott vannak, ha nem mozognak csendben akkor felverik őket és az következményekkel jár. Így csendben lépkedtek, előttük, mögöttük senki. Egyszer csak megszólal a fiatalabb lány  azt panaszolva, hogy valaki őt  megdobta. Nővére elsőre el is hitte neki, mert valami repülő dolgot ő is észlelt a szeme sarkából, de aztán a következő pillanatban rájött csak a hátizsák tetejére csomagolt tízórai repült ki rejtélyes módon húga táskájából. Mérgében, hogy feleslegesen riogatta őt testvére hangosabban csattant fel a kelleténél. Erre válaszul hangos varjúkoncert váltotta fel a csendet. A lányok azonnal elkezdtek futni, de késő volt. A varjak mindig azt az irányt választották amerre ők mentek, vagyis az iskola irányát. A fákról felszálló varjúcsapat károgva terítette be felettük a sötét reggeli égboltot. Majd megkezdődött a kopogás. A varjú szar hullott, mint az eső. Tudták ilyenkor csak a fejük fölé emelt iskolatáska ad némi védelmet. A táskát könnyebb volt rendbehozni, mint a hajukat vagy a ruhájukat. Rosszul indult ez a reggel. Csendben,  szorongva haladtak tovább. Mellettük egy nyikorgó kerekű biciklis haladt el. Jobbról jön az öreg elhagyatott ház. Valamiért vonzották az idősebb lányt az ilyen épületek. De ebben a házban volt valami, valami ami nyugtalansággal töltötte el, mintha annak ellenére, hogy elhagyatott mégis lenne benne valaki, mintha nézne valaki a sötét, piszkos ablakon keresztül. Picit mindig kitértek balra, ha a ház mellé értek. Most a varjaknak köszönhetően megfeledkeztek erről a manőverről.
Csendbe burkolózva mentek egymás mellett mikor egyszercsak a nagyobbik lány varkocsa után a sötét kapu árnyékából egy férfikéz nyúlt ki. Elkapta a hosszú, copfba rendezett szőke haját és nem engedte. A lány ijedtében felsikoltott, majd hirtelen erővel kirántotta a haját az ismeretlen fogságából. Futottak, egészen az iskoláig. Futóversenyt nyerhettek volna ezzel a sebességgel.

- Mi volt ez ?- kérdezte remegő hangon az amúgy is szorongó, félős fiatalabb lány.

- Nem tudom! - válaszolta tompa hangon az idősebb. Nem akart belegondolni ki, vagy mi lehetett. Ha belegondolt volna haza sem mert volna menni, ki sem mert volna lépni többé az utcára. Aznap másik útvonalon ment haza, 10 perccel hosszabb volt, de nem bánta. Otthon nem szóltak semmit a szüleiknek. De ettől a naptól kezdve tornázott. Nehéz súlyokkal, könyvekből önvédelmi rúgásokat, fogásokat tanulmányozott. Minden reggel úgy mentek el a ház mellett, hogy szívük a torkukban dobogott. Titkon elhatározta megvédi magukat minden áron. Tudta, hogy sikerülne. Erős volt és elszánt. Ha ő elszánta magát valamire azt végig is vitte. Néha mikor maga volt úgy tette próbára bátorságát, hogy nem tért ki balra a  ház mellett. Volt ebben valami erőt adó. Ezzel győzködte magát, hogy nem történhet semmi. Aztán egyszer sétálni mentek az osztállyal az iskolából. Utolsó előttiként zárták a sort, a tanár elöl haladt . A semmiből érte a rántás a fejét. Azt hitte osztálytársai viccelődnek vele, azt hitte ők rángassák a haját, de nem !
- Ki volt ez ?- kérdezték a mögötte haladó gyerekek.
Ekkor látta meg a férfit, arcán egy sanda mosollyal elsomfordálni.
Hányingere lett.
-Nem tudom- vonta meg a vállát.
Továbbra sem törte a fejét az eseményeken, de a háttérben alattomosan ott futott az önkéntelen késztetés, a hang : - Készülj fel! Tudj védekezni!
A hangnak engedelmeskedve kitartóan készült. Lelkileg és testileg is.
Az egyik nap az udvaron tollaslabdáztak. Mindig frusztrálta, ha nem kellő gyorsasággal ütötte vissza testvére a labdát. Most is éppen sürgetni szerette volna mikor felfedezte szemében a rémületet. Száját nyitásra emelte, de hang nem jött ki rajta csak elkerekedett szemei jelezték neki, hogy valami nincs rendben. A következő pillanatban a kapuhoz szegezett háttal találta magát. Hajánál fogva a kapuig rántották könnyű gyerektestét. Valamit kérdezett a kézhez tartozó hang, de rémületében nem értette. Azt sem értette mi történt. Egyik pillanatban még tollaslabdáznak a következőben pedig hajánál fogva kapuhoz láncolva találja magát. Egy pillanat lehetett, nem több mégis megállni érezte az időt. Nem volt kedvük folytatni a játékot. Most megemlítették otthon, hogy valaki benyúlt a kapun és elkapta a haját, de mindezt úgy, mint egy vicces történetet.

- Le kellene nyíratni a hajam?- futott át rajta a gondolat. De abban a pillanatban el is vetette, szerette a haját.

Ugyanekkor egy másik világban.

Jobbról a ház.

-Térj ki balra!- hallotta saját gondolatát.

 

- Te meg mit nevetsz ?- fogadta húga ahogy belépett az ajtón.