Minap úgy adódott, hogy Ságról Zselízre autóztam. Zselíz a városka ahol felnőttem, Lontó pedig szeretett szülőfalum, kincsesdoboza gyermekkoromnak . Bárcsak sikerülne szavakba, mondatokba öntenem a képeket, az érzeteket melyek utam övezték. Megpróbálkoztam vele. Ajánlom ezt az írásom életem  utitársainak, igazán ti fogjátok érteni !
Fogadjátok olyan szeretettel, mint amilyennel  én gondolok rátok !

                  Suhan az auto.  A suhanás ellenére a táj lassan gördül tova . Mintha egy filmet néznék. Előttem 3-4 kilométeres útszakasz . 

Gyalogol egy csapat fiatal az éjszakában. Csak a lépteik hallatszanak, nem beszélnek. Egyiküknek bakancsa van, a csattok minden lépésnél megcsörrennek. Pár métert kell ilyen csendben megtenniük, de még így sem biztos, hogy nem veszi őket észre a telepet őrző németjuhász és az apró ebtársa. Miattuk ez a nagy csendben haladás a szomszéd faluból jövet . 

A sötétben egyszercsak egyikük száját elhagyja a mondat : - Jönnek ! Futás! A következő pillanatban szalad ki hogy bír, nem törődve vele kit hagynak hátra. A kutyák hangosan csaholva veszik őket üldözőbe. 

Épp beérek az autóval kis falum határába. Mögöttem marad a kép az éjszakában a kutyákkal versenyt futó fiatalokról . 

- Lontó- értesíti most már világosban a tábla az érkezőket. Itt élt szinte minden felmenőm, Dédszüleim, Ükszüleim. 

- Az ő szemük mit láthatott? 

Válaszul megelevenedik előttem egy sáros szekerektől kigyúrt út, tehenekkel ,libákkal. Egy ház hambitján épp egy német katona mosakodik az udvaron egy friss vízzel telt lavórból. János bácsi közelít szemből, az Ipolyra hajtsa a teheneket. 

- Na, Róza, emeld a farodat ! - csördít az ostorral egyet miközben az út szélen gyalogló szélesszoknyás Rózára hamisan rákacsint.

- Megálljon János bá, majd szólok Mari nénének, hogy miként bánik maga a tehénnel ! - hozza utánnam a szél Róza kacagós megjegyzését.

Az autó tovább suhan. 

Metalica szól a rádióból. Nothing Else Matters.

- "So close no matter how far Couldn't be much more from the heart."

Régről ismert dallam. 

- Olyan közel, nem számít milyen messze ! - fut át rajtam magyarul .

Olyan közel van mikor tizenöt évesen hallgattam és mennyire nem számít milyen messze van most az óra szerinti időben, hisz itt van minden.

-Nothing Else Matters, -Semmi más nem számít! - nyitogatja a dallam bensőm időkapuit.

Suhan az auto.

Ülök benne majd 30 évvel később. Balra kultúrház. A rádió újabb dalt indít.

Elán, Láska moja. - "Najhoršie výčitky sú tie nemé Prečo sa súčasne milujeme a zraňujeme?"

Rápillantok a kultúrházra.

Vidámság hangjai szűrődnek ki. 

Valaki épp Bolek Poílvkát utánozza a Dědictví aneb Kurvahošigutntágból . 

A hasonlóság szembetűnő, az alakítás kacagtató. Mind megvagyunk még, senki nem hiányzik közülünk, élünk. Fiatalok a faluból. Továbbhaladva balra Böske néni háza, Böske néni akit a hangja miatt úgy szerettem. Mellette a Presso. Szemben Dédnagyanyám áll a kapuban. Nekem integet . 

Szívem megtelik melegséggel. Suhan az auto. Ülök benne mindent látóként. Jobbra öregkocsma, régi nevén Hangya. Micisapkás fiúsereg.Olyan a megjelenésük, mint a régi filmek szereplőinek a grundról. Vidámak, vadak. Teli vannak élettel. Köztük vélem felfedezni apámat is. Egy kocsmából kilépő ember szétcsap köztük, mint sas a kapirgáló tyúkok közt. 

- Ne itt zsibbongjatok, takaródás ! - kiálltja feléjük.

Magam mögött hagyom a harsányan nevető micisapkás gyerekeket is.

Suhan az autó, suhan, át az időkön. 

Elhagyom a falut.

Férfiak jönnek velem szembe, vállukon kapa. Suhan az autó Zselíz felé.

Balra elmarad mellettem az aprócska temető amit gyerekként mindig megbámultam a gondolattal : - Kevés lakó, kevés halott.

Beér az autó Zselízre.

Balra a stadion mellett tábla hirdeti harsányan nagy betűkkel : -COVID odberové miesto.

A következő pillanatban már egy csapat lányt látok érkezni.

Az iskolából jöttek lefutni a 400-st. Köztük vagyok én is. 

Kicsit odébb a park felé kanyarodva kisovodások jönnek ki egy kapun. Köztük egy kislány aki próbál kimaradni a gyerek társaságból. Messziről is látszik, mindenhol lenne csak nem ott.

- A végén még megszökik !- fut át rajtam a gondolat. Dehogy szökik, annál bátortalanabb- gondolom, hisz jól ismerem, mert ő is én vagyok.

Suhan az autó. 

Leállítom.

Lépegetek a régi lépteim nyomán.

- Hol vannak az emberek akik akkor léptem kisérték?

- Hol vagyok én? 

Minden itt van egy láthatatlan tégelyben belém rejtve. Néha öntőformát próbál a szavakon keresztül felvenni, néha sikerül, néha nem.

Visszautam ugyanaz. Megyek önmagam nyomán azzal a különbséggel, hogy most bezárom az időkaput. A rádióban szól a Love is all around, Dj Bobotól.

És az autó suhan tovább.