Eccer kértem

,, - Kértem az Istent adjon elég erőt ahhoz, hogy a szemem meglássa minden rosszban a jót. Kértem segítsen abban, hogy életem eseményeit bizalommal rábízhassam. Ennyit tudtam kérni, több szavakká alakított érzésekből fakadó gondolat nem jött a számra. Egy sarokban kucorogtam, a gyomrom helyén egy nehéz kő. Mintha a gyomrom lenne az a szervem amivel távol tarthatok minden nem kívánt eseményt az életemből. Mintha azzal, hogy összehúzom és apró kaviccsá zsugorítom már nem is érhetne utol eddigi életem érzelemvilágának és figyelmének anyaggá testesült valósága. Mennyi ember zsugoríthatja kicsivé magát csak hogy minnél kevesebb testrészével legyen jelen az éppen nem óhajtott (ál)valóságában így bizakodva abban, hogy nem talál rá ami elől menekül. Olyan ez, mint egy figyelmeztető hangtalan sikoly: - Fuss! Fuss! - vagy - Bújj el! Bújj el! És észre sem vesszük, hogy nem lehet sem elfutni, sem elbújni. Jobban tenné mindenki, ha menekülés helyett oda tartaná az arcát az életnek, hogy az jól pofán durrantsa. Letudná, túl lenne rajta aztán dönthetne, hogyan tovább. Eltángáltatja magát még az élettel egy darabig, esetlegesen egészen a halálig, vagy tanul és megengedi a létét annak a helyzetnek amibe belekerült. 

- Kértem az Istent segítsen kitartani a döntésem mellett. A döntésem mellett, hogy elfordítom a figyelmem a nem tetsző dolgokról, melyek benső világom megnyilvánulásai és megkeresem helyzetemben a jó dolgokat. 

Kértem Istent...

Aztán mikor javul a helyzet elfelejtem mit kértem. Élek a régi szerint addig míg nem kapok egy újabb pofont. Akkor aztán megint kérem az Istent.

Kértem az Istent, a bennem lakót : - Istenem légy kegyelmes hozzám és ne engedd, hogy újrateremtsem életem helyzeteit, és ne hagyd hogy elfelejtsem az ígeretem.

Az ígeretem, hogy szemem a szépre és jóra nevelem."