Át az ösvényen

Ezt a novéllámat egy álmom ihlette. Nem egyszerű álom volt, nem egy olyan amit csak úgy összerak a napi eseményekből az ember alvó tudata. Fogadjátok szeretettel és engedjétek meg, hogy azzá alakítsa a fantáziátok amivé szeretné.

           Zöld volt a szeme. Az a tipikus őszi zöld, mint amilyenné a falevelek válnak az október beköszöntével. Erre még emlékezett, az összes többi dolgot elfeledte már. Olyan régtől hessegeti el a fel-fel bukkanó emlékfoszlányokat, hogy lassan már idejét sem tudja. Csak az a szép zöld szeme ne nézne úgy önmaga lelkéből kifelé. Azt az egyet nem lehet száműzni. Leginkább akkor néz erősen mikor ott a patak mellett megy a hazafelé vezető úton. Olyankor vak és süket lesz mindenre. Hiába énekel a mezei pacsirta egy tölgyfaágon táncolva. Hiába játszik éneke alá dallamot a patak csobogása. Hiába minden. Csak a félelem marad. Nem is érti, hogy ki teszi olyankor egyik lábát a másik elé, hogy haladni tudjon, mert ő bizonyos, hogy nem. Ő csak a remegést érzi. Ahogy ráfordul a kis ösvényre megremeg a lába, aztán mindene reszkető táncba kezd. Van, hogy összegörnyedve öklendezik. Önmagát szeretné olyankor kivetni magából, szabadulna az érzéstől, amiről nem tudja miért van. Ébredt már fel a tölgyfa alatt összekuporodva, nem tudva mióta fekszik ott öntudatlanul. Nem töprengett rajta miért van ez. Nem akarta tudni, emlékfoszlányokat sem akart, azért hessegeti. Egy időben próbált más útvonalon menni, de végül mindig itt kötött ki. Itt a pataknál, a tölgyfánál. A lába idehozta. Csak úgy magától rakta egyiket a másik elé mígnem ugyanazon az útvonalon találta magát. Otthon aztán feloldódik ez a gyötrelmes fájdalom, pedig egyedül él az erdő szélén. Férje halála után itt maradt, nem költözött el. Olyan mintha láthatatlan lánccal lenne ehhez a helyhez kötözve. A fiú sem tudná merre keresse, ha épp haza találna jönni. Rég járt már itthon. Szomszéd nincs, akinél üzenetet hagyhatna neki. Posta csak a következő faluban van több kilométerre innen, oda már nem bír elmenni. Jó neki itt, egyedül még könnyebb is. Az urával még keményebb volt az út hazáig. Mindig szótlanul mentek és meredten nézték a földet a lábuk alatt. Aztán mikor odaértek erősen megszorította a kezét, mintha figyelmeztetné: – Most vigyázz, most érünk oda! Mintha valami szakadékot kellett volna kikerülni. Mikor meghalt bocsánatot kért, de hogy miért máig nem tudta. 

 – Szegény ki tudja miket látott mielőtt meghalt! – sóhajtott miközben kiegyenesítette a falra akasztott képet. Dani itt még csak 12 éves. Kár, hogy nem jártunk gyakrabban fotográfushoz. Nincs is későbbi közös képünk. – Azért küldhetne magáról néha fényképet! Vajon van már szakálla? – homályosodik el a tekintete. Kutya csaholása rántja vissza a valóságba. Egy férfi közeledik vadászokra jellemző ruházatban. 

– Jó napot asszonyom! – köszönti.

 – Jó napot kit tetszik keresni? – kérdezi a tornácra kilépve.

– Azt mondták a faluban, hogy jöjjek ön után. Egy bizonyos típusú vadászpuskát keresek. Hurtos Józsi szerint a maga férjének volt egy olyanja. 

– Nincs itt kérem semmilyen vadászpuska.

– Nincs? Hát nem vadász volt a férje? 

– De az volt, de puska már nincs! – jelenti ki.

– Esetleg megmondaná kinél keressem? Jó pénzért megvenném! 

– Nem tudok semmit róla – fordul be az ajtón. 

Az ablakból a függöny mögül figyeli ahogy a férfi egy ideig ácsorog aztán elindul az ösvényen vissza. Azon az ösvényen.Bemegy a szobába kinyitja a puskás szekrény zárját. Csak egy sörétes van benne. A golyós nincs ott. Visszazárja. Kifelé jövet hallja ahogy csattan a závár a puskán. Már épp fordulna, hogy megnézze mikor rájön csak egy újabb emlékfoszlány. A kutya is vonyít kint, mint aki teleholdat lát pedig fényes nappal van. 

 – Megyek kitisztítom a puskát – mondja a férfi és kimegy a tornácra. A tornácon a szellő gyengéden játszik a fából készült szélcsengővel. A házban szilvás kalács fahéjas illata terjeng. Dani hangosan olvas az asztalnál.

– "Isten az erő, amelyben bízom. Minden körülmények között Isten jelenti a biztonságot." – olvassa. Végig simít az asszony a ruháján, mintha a szilvás kalács készítésétől még mindig lisztes lenne a keze, pedig nincs ott se kalács, se illat. Csak Isten szavának ereje, az nem oszlik el. Kiül a teraszra a hintaszékre. Valahogy elfáradt. Nem akar az ösvényen többet végig menni. Isten erejét akarja. Behunyja a szemét aztán mikor kinyitja fiát látja jönni az ösvény felől. Sudár az alakja, vidám a lépte. 

 – Ó, hát hazajöttél? – önti el a mérhetetlen boldogság. 

 – Haza Anyám! – mondja. 

– Az ösvényen jöttél? – kérdezi aggódva. 

 – Onnan jöttem – mosolyog. Nincs szakálla. 

 – Jaj, fiam, nem kellett volna arra jönnöd. 

 – Mindegy merre megyek, de arra csodaszép. Mindig szerettem ott lenni. Ott az a pacsirta, a patak és a tölgyfa – mosolyog rá. 

 – Úgy sajnálom, hogy nem voltál Apád temetésén! – lép hozzá, hogy megölelje. 

 – Meghalt Apa? – Három éve. Nem kaptad meg a táviratot? A fiú lassan nemet int a fejével.

 – Hogy bírtad egyedül Anyám? – kérdezi aztán. 

 – Mindig téged vártalak! Tudtam, hogy jönni fogsz. Csak az az ösvény volt nehéz. Ott ne kellett volna eljönnöm. 

 – Nem volt muszáj arra járnod. Elkerülhetted volna. Tudod van az az út a fenyőknek, a pajta mellett – teszi kezét az anyjáéra.

 – Nem tudtam kerülni, a lábam mindig arra vitt, pedig nem akartam. Az előbb volt itt egy vadász, az apád puskáját akarta megvenni – csapongott az asszony. 

– Szívesen odaadtam volna neki, vigye Isten hírével, de nincs a szekrényben, már régtől. 

 – Olyan békesség van itt Anyám még mindig! – löki meg alig érezhetően maguk alatt a hintát a férfi. 

 – Örülök, hogy még mindig így érzed fiam. 

 – Miért, te nem érzed? 

 – Ha nem lenne az a tölgyfa, meg az az út akkor még érezném is. 

– Nem tehetnek róla, és te sem tehetsz semmiről, Apa sem! – szorítja meg anyja kezét. Jogod van a békére Anyám, ugye tudod? – néz a szemébe. 

– Zöld szeme van a fiamnak, olyan gyönyörű barnás zöld – eszmél rá. Nem engedi el a tekintetét. Együtt mennek a tölgyfáig. Dani kedvenc helye volt, itt szokott konzervdobozokra is célba lőni a légpuskával. A fiú megszorítja a kezét még mielőtt rátörne a pánik. 

– Isten ereje – sóhajtja az asszony és arcán elömlik a bizonyosság nyugalma. A hinta még egy darabig békésen ringatja ölében aztán megáll. Csak a szélcsengő halk búcsúzása és a pacsirta éneke száll vidáman az erdő felől.