Az öreg szék előre-hátra dőlt, néha nyikorgott is egyet, ha a súly meglazult összefogatásánál terhelte.

Hintáztam. Kezeimmel az asztal szélébe kapaszkodva tornáztam a székkel egy késő őszi estén. Kint már sötét volt, de még nem volt olyan késő, hogy becsukjuk a kinti ajtót.

– Bezártad a kintit? – így szoktuk kérdezni, ha már eljött az ideje, hogy aludni készülődjünk.
– Nyissz-nyassz! –nyögött a szék alattam.
– Hagyd abba lyányom! – szólt rám az asztal végén ücsörgő Öreganyám.
– Miért? Nem csinálok semmi rosszat! – válaszoltam miközben tényleg nem értettem miért baj, ha kicsit szórakozom a székkel.
–  Olyan vagy, mint Józsi! – érkezett a válasz.
– Az szokott így hintázkodni, de az még fe-le is ugrát rajta!
– Józsi bátya ? – kérdem vissza nevetve. Érdekesnek éreztem, hogy más is szeretett hintázkodni nem csak én.
– Mikor hazahoztuk az árvaházból aludni is úgy ment, hogy hintáztatta magát- folytatta a kredenc elől Öreganyám. Kendőjét már levetette, egy szépen formált gallérral díszített blúzban ült ott.

Ő varrta kézzel a gallért rá. Szerette a szépet. A masnit is úgy kötötte meg kötényén hogy ha lettek volna magazinok amikben masnikat mutatnak be akkor abban bizonyosan benne van.

– Árvaházban volt? – esett le az állam.
– Miért volt árvaházban? – kérdem teljesen ledöbbenve.
– Mert mikor megszületett nemsokára rá nekiment a tej az anyja fejének. Elvitték Lekérre. Itt vót a nagyobbik gyerek is az apjának, Józsi meg még kisbaba vót, mit csinált vóna az vele?! – teszi fel a kérdést aminek válaszán egy pillanatig elgondolkoztam.
– Az Apjuk? – kérdezek rá, mostanra már jól ismerve az öreg Gedeon bátya történetét, aki szintén anya nélkül maradt kiskorában. Dédöreganyám fiatalon meghalt testvérének a gyereke volt az Öreg Gedeon bátya. Mi csak úgy ismertük hallásból, hogy az Öreg Gedeon, mert lett egy fia akit szintén Gedeonnak neveztek el, biztosan megkülönböztetésül ragadt rá az Öreg Gedeon név Öreganyámék között.
– Igen. És képzeljétek csak, mikor 2 évre rá érte mentünk az árvaházba megkérdezték az apját megismeri -e a fiát! Sorbaállították a sok gyereket ess bizony megesmerte az, a sok közül! A hátamon hoztam haza. 

–  Hazahoztuk! – mondja halkabbra véve, de mintha kis büszkeség csengett volna ki hangjából.
–  Sokáig nem is beszélt magyarul. Hogy ringatta magát mikor aludni ment!
Mindeközben a tűz barátságosan pattogott a csikóssparheltba, ellátva a kis vályogházat azzal a jóleső meleggel amit nem érezhet máshol az ember csakis a sparheltal fűtött vályogházban. Körülnéztem elgondolkozva a szobában, elképzelve, hogy más gyerek is hintázkodhatott ezen a széken nemcsak én. Az öreg óra a falon egykedvűen billegette az ingáját az eléje montírozott felhő mögött.

– Ugyanígy ketyeghetett akkor is mikor más hintázkodott a széken? Más lehet a széknek ,ha én hintázkodom vagy ugyanolyan? – nézelődtem a szobában mintha most látnám elősször .
– Déde hogy tudtak felnőni anya nélkül? – faggatózom miközben tudom, hogy a vályogház két családos volt. Dédszüleim és testvéreik két kezükkel vetettek a vályagot a kert aljából. Sokszor hallottuk Déditől, hogy azért került olyan mélyre a kert, mert onnan építkeztek. A hosszú vályogház eleje lett Dédnagyanyám testvéréé.
– Öreganya meg a Nene segített nekik. Ha másképp döntök annak idején minden más lehetett vóna – válaszol kérdésemre.
– Miért? – kérdeztem.
– Mert mikor még gyerek vót az apjok, az öreg Gedeon, akkor írt nekünk az öregapjuk, az öreg Gedeon apja magyarból, mert már ott élt, hogy vigyem a gyereket a határra az Ipoly partra, érte kűd valakit. De nem tudtam megcsinányi.
–  De miért nem tudtad megcsinálni?
– Hol hagyhattam vóna egy idegenre csak úgy ott ! – hangzik a válasz.
– De az apja volt –  mondom nem értve a dolgot.
– De nem ő gyütt vóna érte! Valakit akart kűdeni! A gyerekért az apjának kéne gyünni nem valami idegennek- válaszolja bosszús hangon miközben súlyos mozdulattal odébb teszi öreg, ráncos kezét.
Különleges keze volt! Máig látom magam előtt! Széles, munkától edzett tenyere valahogy olyan melegséget árasztott. Sustyorgós hangja volt a bőrének, ha megsimogatta kezem.Jobb kézoldalán egy dudor volt, talán valami vadhús lehetett. Rendszeresen sikerült beütnie valahova. Ilyenkor mindig jajgatott és gyorsan táncolva a kötényéhez szorította. Fájt neki, de orvos sose látta.
– Ha elvitted volna a határra akkor mi lett volna? – kérdem kíváncsian, hátha tudja a választ.
– Minden más lehetett vóna. Ki tudja..
A fiam, Öregapátok mindig azt morogta, hogy ő csak örökölte a dógokat Gedeonról, neki nem vettünk semmit. Gedeonból tanár lett, nagybőgőn is olyan szépen játszott, csak ne ivott vóna.
Akartunk nekik házat venni máshol, de nem akartak elmenni innen. Ők meg nem tudtak nekünk venni ez helyett.
Úgy tanította be az öregapjok Magyarországról az unokákat is , hogy sose adják el a házat nekünk.
– De miért?
– Nem tudom, ilyen vót a természete ! – felelte.
– Nyissz-nyassz – nyögött fel a szék alattam.
– Ne hintázz már lyányom! – hallatszik sokadjára.
De a szék nem áll meg, kell, hogy valaki hintáztassa!
– Nyissz-nyass...

Az írás a szerző a kizárólagos tulajdonát képezi. Engedély nélküli másolása, bármilyen módon történő felhasználása, vagy sajtótermék általi közlése a szerzői jog megsértésének minősül, amit a törvény büntet.