A mester és a gyógyítás

A hűs kőfalakkal kirakott folyosón rózsaillat terjengett.

– Legutóbb orgonavirág volt – emlékezett.

– Vajon most mit fog megmutatni, mire nyissa rá a lelkem kapuját? Hosszabb ideje nem érezte a hívást, hogy jönni kell, de most megszólalt benne a hang. Nem kellett üzenet, telefon. Jött egy érzés, egy meghívás ami a lelkében csendült fel, és ilyenkor útra kelt a Mesterhez.

A Mester sosem lepődött meg jöttén. Miért is lepődött volna, hisz a meghívásnak tőle kellett erednie.

A folyosó végén a masszív kétszárnyas ajtó magától tárult fel előtte. Bent már várta ő, ő akinek a jelenléte sugárzó volt. Barna tibeties köntösöket, és tar fejet képzelt volna el a legtöbb ember neki, de pont ezért teljesen hétköznapi megjelenést öltött magára. Most egy farmert viselt fehér lenvászon ingel. Egyetlen feltünő dolog az volt, hogy nem viselt cipőt. Kezét nyújtotta felé.

Érintése nyomán, azonnal megérezte hol nehéz a teste, hová helyezett a lelke súlyt, hol van elakadása az életenergia áramlásában.

– Nem terelheted el a tapasztalásuk elől őket! - szólalt meg a Mester. Nem lepte meg, hogy ilyen gyorsan belecsapott a közepébe. Egy percet sem töltött még nála haszontalan felesleges körmondatokkal.

– Nem terelhetem el? Hisz nem terelem- válaszolta, de ujjai idegesen babrálni kezdték a szoknyáján lévő hímzést.

– Mit csinálsz mikor megérkezik hozzád egy személy akinek lelki fájdalma van, mert elveszítette egy hozzátartozóját? - nézett rá azokkal a szemekkel ami elől nem lehet elbújni.

– Elmagyarázom neki amit tudok, emlékeztetem arra amire még nem emlékszik odaátról.

– És jobban érzi magát tőle?

– Igen, általában megkönnyebbülten távoznak.

– Honnan tudhatod, hogy a veszteség fájdalmát meddig hivatott egy ember viselni? Mi van, ha valami olyat mondasz neki ami onnantól kezdve megszünteti a fájdalmat holott annak a fájdalomnak, mint egy tisztítótűznek hónapokon keresztül kellene égnie lelkében? Van, hogy a megélt fájdalom hatására kihajt egy olyan hajtás a szenvedő lelkéből ami később gyönyörű virágot hoz az életébe!

Mi van, ha csak úgy mehet át azokon a bizonyos stációkon, ha a veszteség olyan erővel tör rá, hogy az fájdalmat okoz? Mi van, ha te beavatkozol és eltéríted? - szigorodott hangja.

A ruháján lévő hímzés keze munkálkodásának köszönhetően megbomlott. Ujjai apró mozdulatokkal szaggatni kezdték a kilógó piros fonalat.

– Akkor ne segítsek többet Mester? - hangját átszőtte a felháborodás és a csalódottság egyvelege.

– Egyetlen dolgot tehetsz! Együtt lehetsz a hozzád forduló emberrel megengedésben vele és a problémájával.

– Nem javasolhatok semmit, nem alkalmazhatok energiamunkát?! Hisz a testi fájdalom megszüntetése óriási megkönnyebbülés! Van, hogy szüksége van az embernek arra, hogy megszabaduljon a fájdalmától, de egyedül nem megy, és ezért segítséget keres hozzá. Te pedig arra kárhoztatnád az embert, hogy szenvedjen akár élete végéig miközben én pár érintéssel  könnyebbé tehetnénk az életét? Nem értelek Mester! Minek a tudás a kezemben, a kezünkben nekünk gyógyítóknak, ha nem használhatjuk? Kezeit úgy fektette az asztal lapjára mintha csonkításra ítélték volna.

– Használd, de csak annál aki kéri. Ne hirdesd magad, ne beszélj róla senkinek. Akinek benne van a te kezed általi megkönnyebbülés lehetősége az életében az rád fog találni. Úgy fog rádtalálni, mint ahogy a madarak szállnak haza a láthatatlan vonalak mentén. Van egy hívójeled amit kisugárzol, az veszi a jelet akinek kell. Tudni fogod, ha úgy érkezik hozzád valaki - állt fel a karosszékből ahol időközben helyet foglalt a mester.

– Megöntöznéd velem a növényeket? - azzal választ sem várva kezébe nyomott egy kis öntözőkannát.

Zavartan körülnézett. A nagy terem tele volt különféle növényekkel, virágokkal, volt belőlük vagy száz darab. Nem sok kedve volt ezek után növényeket öntözni vele. A mester fogott egy kannát, megmerítette a terem közepén álló szökőkútban majd nekifogott öntözni . Pár perc múlva azon kapta magát, hogy a lesújtottság, és csalódottság érzetét átvette egy csendes nyugalom. Boldogan öntözte a növényeket melyek felett összeakadt párszor a pillantása a mesterrel. - Látod ilyen a megengedés!- mosolygott rá egy rododendronon keresztül.

– Milyen?- kérdezte, mert hallani akarta hogyan fogalmazza meg a Mester.

– Ilyen. Zavar még amit előbb mondtam? Nem kell válaszolnod, tudom, hogy nem. Érzem nem harcolsz már ellenne, nem rúgkapálsz és nem szeretnéd, hogy megváltozzon ez a helyzet. Észre sem vetted milyen szépen engedted meg magadnak, hogy úgy legyenek a dolgok ahogy lenniük kell.

– De más ez mikor valaki egy konkrét problémába, krízisbe kerül. Ez itt veled egy könnyű szituáció volt a megengedésre.

– Semmi különbség nincs. Egy probléma csak addig igazi probléma míg harcol vele, vagy a helyzettel az ember. Mikor megengedi a létét a fenálló helyzetnek megszűnik probléma lenni - finoman belemerítette a kezét a szökőkút kristálytiszta vizébe.

Most vette csak észre, hogy a szökőkút tele van aranyhalakkal amik a Mester kezéhez úsztak és úgy lebegtek körülötte, mintha az a vízi környezetük része lenne.

– Ha kell lágy és áttetsző, mint a víz, ha kell kemény és érdes, mint a kőszikla- gondolta.

Egy kiszáradt rózsához értek aztán a kanna vízzel.

– Halott ! – állapította meg.

– Nem az csak annak észleled. Most ebben a pillanatban így látod. De nem látsz még bele a mélyebb rétegekbe- azzal végigsímított a rózsa száraz levelein. A következő pillanatban a rózsa barna elsárgult levelei zöldre váltak és szárain új bimbók jelentek meg.

– Életre keltetted! – sikkantott fel örömében.

– Nem én! Csak megengedtem, hogy életre keljen ennek a pillanatnak. Nem ítéltem meg, és nem volt egy nézőpontom arról, hogy halott. Sose feledd ! Mikor azt hiszed gyógyítasz tévedsz! Csak megengeded, hogy megmutatkozzon az életerő,  a személy akit kezelsz megengedésbe kerül az állapotával és azzal, hogy meggyógyuljon. Nem tetszelgünk gyógyító, terapeuta, és egyéb címszavakkal, mert nem miénk az érdem, csak egy eszköz vagyunk. Egy eszköz a változáshoz. Egyszer mindenkinek ki kell gyógyulnia az életből, és ehhez a halál is kell. Meg kell halni az előző pillanatnak, hogy újjá születhess.

Kiöntötte a maradék vizet az új életre kelt rózsára majd ráemelte tanítványára tekintetét.

– Most menj! Ne feledd el megöntözni a növényeidet – kacsintott búcsúzóul.