A lélek hangja

A lélek hangja egy olyan novella ami a negyvenes, ötvenes korosztályt hivatott megszólítani. Arra keresi a megoldást hogyan tovább mondjuk akkor mikor elfogy körülöttünk a tér, vagy mikor úgymond elértünk mindent. Mit kezdjünk, miben keressük a folytatást, hol is van a lényeg, a lényege annak amivel egyszer elindultunk. Mi  az igazi örömforrás? Kint található vagy bent? Egy kicsit lélekfurkásszá kell válni a válasz megtalálásához. Remélem sikerült  megbolygatnom ott bent a dolgokat  :)

– Rohadt élet! – futott át rajta a gondolat .

Egyik pillanatban még huszonéves vagy, azt hiszed még bármi lehetséges, tervezed mi mindent fogsz csinálni aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy majd ötven vagy.

Itt vagy az öregedés már látható nyomaival. Nem a tested az ijesztő. A testet talán még úgy ahogy össze tudod kalapálni. De a lélek! Mikor csak hallgat, lapul ott bent. Nem talál ki új örömöket és nem lát egyéb utat. Csak hallgat, hallgat és láthatatlan, mintha már nem is létezne. Pedig ott van. Ott van ugyanúgy, mint a telihold a borús éjszakán. Ott ragyog sejtelmes fényével a háttérben csak éppen eltakarják a felhők.

Nekem mi takarja el a lelkemet ? Mi húzott ilyen fátylat elé?

– Miért nem szól? Miért nem súg?

Súghatná mondjuk azt, hogy :

– Itt vagyok, ne félj ! Ez csak egy átmenet! Kijövünk ebből is!

Ő pedig válaszolhatná, hogy : – De én nem félek. Ez benne a legrosszabb. Semmit nem érzek. Már nem félek. Nem örülök. Nem várok semmit. Csak úgy vagyok a semmibe!

Volt idő mikor súgott neki.

– Menj ide, menj oda! Tégy ezt, tégy azt! Tanulj ! Keress társat! Építs házat! Szülj gyereket! Légy jó anya!

Most bezzeg néma csend !

–"Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Körötte csend amerre ment,

És néma tartomány."

Ugrik be egy Arany János idézet a semmiből.

Elzárja a zuhany csapját.

– Körötte csend amerre ment! Körötte csend amerre ment! – viszhangzik ritmikusan fejében a verssor. Félszárazra törli testét, lusta szárazra dörzsölni.

– Nem baj a csend! Szeretem a csendet kívül! – zárja el az ismétlődő verssort magában a megállapítással.

Rég megtanulta elhallgattatni a fejében a zajt, megtanult csendet teremteni. De a lelke akkor se hallgasson! Ő szóljon! Azért tanította csendre a fejét, hogy meghallja a lelke hangját. Erre az most hallgat.

Nem súg, annyit sem mond, hogy nyö.

– Lapít, mint szar a gyepőben! – mondaná Öreganyja.

Szegény Öreganyja! Mennyit elviselt tőle már egészen kiskorától.

Éjjeleket kocsizta fel-le, fel-le őt, mert ordított, és ordított éjszakákon és nappalokon át.

Hogyne orditott volna! Tudta mi vár rá. A lelke tudta, nem először járja végig a földi életnek nevezett tapasztalást. Túlélni a gyerekkort kiszolgáltatva a felnőttek világának nem csupa virágoskert. És az sem, hogy amit magába szív felnövekvő énje tőlük, róluk vagy belőlük azt később kínkeservesen megtanulja lehántoni magáról. Lefejteni szépen sorban egyesével, mint a hagyma héjait, rétegeit.

Vagy esetleg magán is hagyhatja a felszedett rétegeket, mint valami vizes, nehéz gúnyát és cipelheti tovább a generációs mintákat. De nem, ő majd lefejti rétegről rétegre.

– Mégegyszer én ide nem jövök olyan Isten nincs! – paffogott most magában a földi világra gondolva.

– Ilyen házam lesz és ilyen autóm! Ezek a ruhák tetszenek, csak ehhez hasonlóakban fogok járni! –mutogatta gyerekként nővérének a képeket egy magazinból.

Lett ház, lett autó, lettek szép ruhák. De bévül valami nem lett.

Az ember elkínlódja magát valahova, mert azt hiszi az a cél, majd rájön, hogy a kint szerzett dolgok nem töltik ki a bent lakó hiányt. Aztán súgtak odaátról, vagy valahonnan bentről, mélyről reszkető énjének.

Hallgatva a súgásra elindult befelé, a lelkéhez vezető úton. Lassan haladva sorban dobálta le magáról a rétegeket, törte fel a százados hitrendszereket, hogy most itt álljon pőrén, pucéran, páncélok, héjak és minden nélkül majd ötven évesen.

És most kint is, bent is csak a csend, és a semmi .

– Vajon olyan ez az állapot, mint az a pillanat mikor a hernyó pillangóvá változik és már nem hernyó, de még nem is pillangó hanem valami a kettő között? Vagy ez is csak ámítás, remény miközben lelke már kiégve hamus romjaiban fekszik élettelenül?

Becsukja szemét. Csukott szemhéja mögött ragyogó porszemek szállnak, ereszkednek az ablakon át beszűrődő reggeli fénysávban. Mint valami tündérpor. Kakas kukorékolás hallatszik az udvarról. Nagy parasztdunyha mögül csodálja az ébredező koratavaszi reggelt. Gyerek itt még.

Fecskéket is lesnek testvérével ahogy a fiókáikat etetik. Röptük hasonló egy égen hasító vadászgép röptéhez.

– De szép vagy lyányom!– simítás a kezén egy öreg kéztől.

– Nézd így táncoltuk a csárdást! – azzal derékonragadja apró, görnyedt hátú nyolcvan éves Dédöreganyja és pattogós, fürge léptekkel vezetni kezdi.

– Egyet ide, egyet oda, hopp- hopp-hopp! És pörgünk ! – majd fürgén mintha fülükben szólna a csárdás ritmusa forogni kezdenek és közben kacagnak. A vén és a fiatal.

– Pattanj fel, elviszlek! – int nagybátyja mosolyogva a bicikli csomagtartója felé. Aztán száguldanak a biciklivel. Haját hosszan röpteti a szél mögöttük.

– Vigyázz rá ! – nyújt feléje egy könyvet Öregapja. Kincsként viszi mellére szorítva.

Libák úsznak a patakon, egy kecske dugja ki fejét a focipályán álló öreg barakk ablakán.

– Baleset érte! – hallja miközben teste, lelke apróvá zsugorodik.

– Elütötte az autó!

Folytatódik.

– Rádőlt egy fal.

– Fejbe lőtte magát!

– Karambolozott, meghalt.

Így futnak tovább csukott szemhéja mögött a képek amik már nemcsak a szépséges pillanatokat mutatják hanem a veszteségeket is.

Majd egy apró nugátbőrű kisbaba öltött képet. Melléteszik az ágyba. A pici egyenest az arcába néz majd kinyissa szemét és rámosolyog.

– Érted mit mutatok? – kérdezi valaki

– Életem eseményeit – válaszolja, de nincs befolyása válasza felett, mintha csak nézője lenne önmagának.

– Milyenek voltak életed eseményei?

– Szépek!

- Az összes? – kérdezi a hang.

– Nem.

– Miért nem?

– Mert volt ami rossz érzés.

– Szeretnéd elfeledni őket? Ha most azt mondanám kitörölhetjük az életedből hogy döntenél? De várj! Mielőtt válaszolsz érezz bele abba ki lennél most az úgynevezett rossz tapasztalásaid nélkül. Milyen lennél? – hangzott a kérdés.

Pillanatig habozott aztán határozottan azt válaszolta nem törölné ki az eseményeket.

– Jó válasz! Lehet tudni miért döntöttél így?

– Így vagyok teljes. Azokat a dolgokat meg kellett élnem. Át kellett menjek rajta.

– Mit gondolsz a boldogságról? Mi kell a boldogsághoz ?

– Nem tudom. Én most üres vagyok, mint egy törött vizes kancsó. Nincs bennem már semmi és nincs is semmim.

– És azt gondolod az nem jó? – kérdezte kiváncsian a hang.

– Szokatlan. Néha ijesztő – válaszolta bizonytalansággal a hangjában.

– Mit szeretnél valójában a lelked mélyén ? – tette fel további kérdéseit az ismeretlen.

– Boldog lenni!

– Tudod mi tett eddig boldoggá? Menj végig mégegyszer életed képein. Fusd át és érezz bele az egész eddigi életedbe. Adok egy kis időt aztán majd találkozunk! – búcsúzott a hang.

Vasárnap reggelre ébredt.

A tegnapi elmélkedésbe valahogy belealudt. Ragyogó napsütéses reggel volt. Szemét az ablak előtti szellőtől hajladozó díszfű borzas virágán pihentette. A napfény aranyszínű ruhába öltöztette bordó virágát, nem csoda, hogy nem tudta levenni a szemét róla.

A tegnapi érzéseit mára felváltotta valami üde bizonyosság. Furcsa bizonyossága annak, hogy minden a megfelelő helyén van. Még a holtak is.

Kilépett a kis házikóból. Pici volt, de a célnak, hogy legyen hol laknia megfelelt.

Az udvaron álló diófa alacsonyan növő ágára egy gerlepár ereszkedett le. Nem zavarta őket a jelenléte.

– Mi tesz boldoggá ? – merült fel a reggeli napsütésben éjszakai álmának kérdése.

– Nincs rá megfelelő válasz! – sóhajtott egy nagyot miközben a nap felé fordította az orcáját .

Beszívta mélyen a friss reggeli levegőt.

– Boldog voltam mikor csak úgy voltam. Mikor nem gondoltam semmiről és senkiről semmit, mikor megélhettem egy embertársammal a pillanat varázsát, mikor egy levegővétellel megérezhetem a friss, reggeli erdő illatát, mikor megfújja a nyári szellő az arcomat.

– De kinek és miért akarok válaszolni? – kacagott fel.

– Nincs is megfelelő válasz. Csak a létezés van .Itt vagyok, most vagyok.

Vagyok .

– Ez a lényeg – jött a súgás amire várt.